A 30-as, 40-es évek Memphis városához köthető, ott felvirágzó country-bluesát mutatta be magas színvonalon, mai kifejezéssel unplugged hangszerelésű dalaival a Mojo Workings. A trióban a legtapasztaltabb, a zenekarvezető Szabó Tamás harmonikás-énekes mellett Honfi Imre Olivér és Horváth János gitározott és énekelt. Érdekes, hogy ebben a kis országban a bluesharmonika hangszerének három olyan állócsillaga zenél immár 2 évtizede, akiknek fénye nemhogy kopott volna, hanem - valahol persze mindhármójukat a megújulás belső kényszere inspirálta -, az élvonalban dolgoznak folyamatosan: Pribojszky Mátyás, Ferenczi György és persze Szabó Tamás.

A Mojo Workings ruházatát, megjelenését is a 30-as évek amerikai divatjának megfelelően alakította, de a megszólaló zene volt az, amely az igazi Mississippi-blues hangulatát tökéletesen adta a zsúfolásig megtelt terem közönségének. A trió blokkban elhangzott néhány szám az eredetileg egyhúros, de itt Olivér tolmácsolásában kéthúros, ősrégi afro-amerikai házi gyártású gitárelőzmény, a diddley bow fadeszkára erősített húros hangszerén is. A Lonnie Pitchford által kivitelezett, és Robert Lockwood által ismét használatba hozott hangszeren még Robert Johnson tanította az ifjú Lockwoodot, de ezt a népi hangszert hallhattuk mi is itt Vasban tavalyelőtt a Lamantin Jazz Fesztiválon Ben Prestage jóvoltából. S jöttek a Memphis-bluesok egymás után, a Friend of Devil, a Memphis Town, a Workin' In The Cool Mine, majd a kicsit későbbi, a londoni Peter Green által a 60-as évek végén írt Looking For Somebody, melyben Tamás káprázatos harmonikaszólóiba három akusztikus dobbal játszottak alá. Mindhárom tag felváltva énekelt szólót, s ámbár egyikük énekhangja sem kiemelendő, az igényes vokálok mégis élvezetessé tették a dalokat. A Pawn Shop-ban éppen János énekelt, de inkább Olivér, és főképp Tamás tette ezt szólóban, utóbbi megénekeltetve a közönséget is a Don't Ha-ha c. felelgetős bluesban. De már a trió blokk előtt bemutatkozott a meghívott vendégek egy része, így Gayer Ferenc bőgős és Mezőfi István 'Fifi' dobos is, akik az It's Hurts me Too örökzölddel rögtön megadták a buli parádés hangulatát.

Az akusztikus blokk után újabb vendégek következtek: előbb a steel- gitáron játszó Nikodém Norbert, akinek még egy jóízű improvizációra is futotta erejéből, később pedig Mazura János tubás, aki rögvest szabadnapra zavarta a bőgőst, a 20-as évekbeli stílusban hozva a basszust, hol jó kis ragtime, hol jug, hol a könnyebben emészthető dixie muzsikával. A popularitást a Susie Que c. ismert rock-blues jelentette a koncerten; a Rolling Stones és a CCR által is feldolgozott dal utolsóként hangzott el az elköszönés előtt. A jó kis tercekkel hangzatos, lépegető shuffle, a Lonesome House volt az első ráadás szám, mind a hat zenész közreműködésével, majd az utolsó zárószámot, a Cup of Tea-t a visszataps után a közönség közé telepedő trió adta elő, ismét akusztikus hangszerelésben.

Komoly szakmai teljesítmény és hangulatos, korabeli előadásmód - ezzel összegezhető Szabó Tamásék produkciója, amellyel, mint közismert, nemcsak a szakmát, hanem minket, a közönséget is teljesen elbűvölték aznap este.

Egészen mást hallottunk másnap, ugyanitt. Martsa Balázst idézve white boy blues következett a budapesti Living Blues Project tolmácsolásában.

Ahogyan a velem együtt ott koncertező barátommal megegyeztünk, egy generációs nonszensz volt, ami történt: jórészt 65 éves embereknek 50 éves dalokat játszottak 30-35 éves zenészek. Igen, mert Jimi Hendrix, Clapton és Bruce Cream-je adta a műsor javát. A legszebb egykori blueshagyományoknak megfelelően a csapat összeállítása már akkor nem volt a beharangozottnak megfelelő, mint amikor előtte egy nappal meghirdették. A Kőmíves Stone András és Draskóczy Csaba gitáros duó mag mellett Borbély Tamás megbízható, alapos, és néha - miért ne? - frontvonalba törekedő basszusjátéka, a precíz, a ritmusszekció fő feladatát szolidan magánviselő Németh-Szabó Tamás dobolása megadta a keretet aznap estére. A meglepően profi, a zongora, az orgona-, és az összes többi billentyű hangszínt arányosan - helyesen - visszafogottan, de az impróknál ötlettel és fantáziával telitöltve játszó billentyűs, Szabó Tamás játéka meglepi volt számunkra ugyanúgy, mint a tavalyi felállásban szerepet kapó Hollai-Haiser Ádám énekes fellépése is.

A Highway Chile nem Hendrix legtöbbet idézett dala. Ők ezzel kezdtek, majd a Purple Haze következett a leggyönyörűbb lírai progresszív blues-zal, a The Wind Cries Mary-vel a nyomában. Hendrixet játszani bárkinek a világon hatalmas kihívás. Azokkal az elmaszatoltnak tűnő, szürreális akkordmenetekkel, azokkal a gitárhang-böfögésekkel, azokkal a benyögött énekfoszlányokkal, a technikailag utánozhatatlan hangvarázsokkal igazából senki nem tud igazi követő lenni. Vannak olyanok, akik ezt megpróbálják hangról-hangra lekövetni, és vannak, akik saját felfogásban értelmezik újra a műveit. Ezen szerencsések közé tartozik Draskóczy Csaba gitáros is, akinek ez sikerült, és néha felforrósította a klubterem levegőjét.

A kemény blokkban még egy Cream-örökzöld, Howlin Wolf blues-fater száma, a Sitting on the Top of The World hangzott el, hogy átadja helyét a trióban - két gitár és harmonika - előadott unplugged- műsorrésznek. Az „új" énekes, Kovács R. Gábor nagyszerű zenész: nemcsak énekel, harmonikázik, de a kis játékhangszeren, a kazoo-n is lejátszott néhány rögtönzést, jó zenei érzékkel. Robert Johnson Crossroad-ja, Muddy Waters Hootchie-Cootcie Man-je, Ray Charles Mess Around-ja hangzott el többek között, itt már inkább Kőmíves Stone Andris feketeérzelmű gitárkíséretével kiemelten.

Majd az újbóli elektromos blokkban jöttek tovább a Hendrixek, így az egekig felturbózott Hey, Joe, a Fleetwood Mac-számok, majd néhány amerikai, - Canned Heat, Z.Z. Top, a mindenhol, így Jimi bandájában is helyet kapó Buddy Miles -, hogy az Axis Bold As Love-val köszönjenek el az előszilveszterező rajongóktól. A mozgásában Mick Jagger, viselkedésében Jim Morrison, zenei ízlésében Paul Rogers, énekhangjában Robert Plant nyomdokain haladó énekes, Hollai Ádám megint főszereplő lett: a kitüntető frontember jelző az utolsó számokban egyértelműen rá volt illesztető.

Jó volt látni, hallani, megtapasztalni, hogy a megfelelőképpen tálalt blueszenének a 2010-es években is van tábora, hallgatósága, így jövője is. Így legyen! Merész klubtulajdonosok, eltökélt zenészek: várjuk a folytatást!