Vetési Iván Úr részére Magyar Kézilabda Szövetség Budapest

Tisztelt Elnök Úr! Kedves Iván!

Személyes ismeretségünk okán (is) fordulok Hozzád, mint a Magyar Kézilabda Szövetség elnökéhez! Teszem ezt akkor is, ha levelem tartalma nagy valószínűséggel nem csak Neked, hanem a magyar kézilabda társadalom sok tagjának is szól, és tudom, hogy az MKSZ vezetőjeként korlátozottak a lehetőségeid. Azt kérem Tőled, hogy a magad eszközeivel tegyél meg mindent azért, hogy a magyar nemzeti kézilabda-válogatott szövetségi kapitányának, Karl Erik Böhnnek temetésén jelen legyen legalább egy aktív magyar válogatott játékos is! Az elmúlt órákban több telefonhívást bonyolítottam sportági vezetőkkel, játékosokkal. Mindannyian azt mondták, hogy IGEN, ott kell(ene) lennie valakinek a magyar nemzeti csapat tagjai közül, DE...

Tisztelt Elnök Úr!

Egyszerű szurkolóként, saját meggyőződésből írom azt, hogy ebben az esetben nem szabad, hogy legyen de...! Olvasom a nyilatkozatokat a kis csapatról, a zsúfolt programról, mégis úgy érzem, hogy most tényleg nincs de...! Nem akarok hosszan példákat sorolni, ám bevillan a kosárlabdasport nagy tragédiája, Fűzy Ákos elvesztése. Csapata Győrből érkezett Pécsre, nyakmerevítővel, felkötött karral, sérülten-sebesülten. De ott volt a legnagyobb ellenfél is, csapatostól, és még külföldről is érkeztek játékosok a búcsúztatásra. Marian Cozma halálát követően a Veszprém együttese akkor is fontosnak érezte a bukaresti jelenlétet, hogy tudta, két nappal később már a szezon legfontosabb meccsét játssza az Ademar Leon ellen. Nem azért írok Neked, hogy példákat soroljak. Azért írok, mert van még egy kicsi idő elrendezni azt, amit el kell rendezni. Azoknak az embereknek, akik a szoros versenybeosztásra vagy bármi másra hivatkoznak, tudniuk, érezniük kell, hogy a soron következő meccset megnyerhetik ugyan a pályán, ám amit most veszíthetünk, az már örök veszteség marad. Tudom, hogy szövetséged felajánlotta, hogy néhány játékosnak kifizeti a repülőjegyét és teljes útját arra az esetre, ha kimennének. Első, témába vágó írásom óta nálam is jelentkeztek olyanok -közöttük Szabó Zoltán cégvezető- akik jegyet vennének valamelyik válogatott játékosnak. Ha kell - és vedd ezt konkrét felajánlásnak - megteszem ezt én is, bár úgy érzem, nem ezen múlik a dolog! Ebben a pillanatban önbecsülésünkről, emberi méltóságunkról van szó. Nem pusztán a kézilabdásokéról. A magyarokéról.

Sokan tudják - a sors hozta így - hogy magánéletünkben nagyon közel állunk egymáshoz Bente Angell-Hansennel, a Norvég Királyság egyik legmagasabb rangú diplomatájával. Alexander Dale Oen halála, és Gyurta Dániel példátlan gesztusa után Bente azt mondta nekem, hogy ez a remek magyar úszó fiú rengeteget tett a norvég-magyar kapcsolatokért. Talán nem állok messze a valóságtól, ha most azt mondom, hogy Karl Erik Böhn pedig az a norvég ember, aki ugyanezt tette, a másik oldalról. Értünk. Magyarokért. Szívszorító érzés arra gondolni, hogy esetleg senki nem lesz ott szövetségi kapitányunk végtisztességén azok közül, akik egykor a levegőbe dobálták a nagy sikerek pillanataiban. Hogy senki nem lesz, aki a magyar válogatottak közül fejet hajt egy olyan ember sírja előtt, akit piros-fehér-zöld magyar nemzeti színű mezben temetnek el. Ez volt a végakarata! És ez a végakarat minket is kötelez. Minket mindannyiunkat, valamennyi magyar embert!

Erőfeszítésedet megköszönve, maradok sportbaráti üdvözlettel:

Vujity Tvrtko