A meghírdetett kezdés előtt tíz perccel érkeztünk az általunk oly rég nem látogatott városszéli rock-klubba. A számunkra újdonságnak számító teremátrendezés az eddigi legoptimálisabbá tette a helyszínt. Az impozáns méretű színpad, a jól csengő márkájú hangcucc, a koncert- és partylámpák megfelelő mennyisége, előrevetített egy akár jól is végződhető estét. Egyvalami hiányzott csak első ránézésre - a közönség. Mint mostanában megszokhattuk, a válság első áldozatai a szórakoztatóipari egységek, és ezáltal a zenészek és zenekarok. Visszatérve a klubra, az átépítés vesztese egyedül a hangzás lett, azon oknál fogva, hogy a keverőpult mindannak ellenére, hogy most lett volna először lehetősége arra, hogy méltó helyére kerüljön, finoman szólva is számüzetésre ítéltetett. Ugyanis, ahol lennie kellett volna, ott még csak hült helyét sem láttuk, és többszöri keresgélés után, a terem jobb hátsó sarkában, egy üveggel leválasztott kalickában fedeztük fel a hangmérnöki szentélyt, amin szemünk többször is átsiklott, hogy ott biztosan nem lehet. Pedig igen! A magunkfajta klub- és koncertlátogató, illetve néhanapján koncertkeveréssel is foglalatoskodó emberkének ez olyan, mintha a lovat a szekér mögé kötnék, és arra kényszerítenék, hogy tolja a négykerekűt. Maximális respektünk azért, hogy a klub ilyen módon jól felszerelt, és a körülmények minden tekintetben európai színvonalúnak mondhatóak, de kérjük a tulajdonosokat, és a szakmai stábot, hogy ezt az állapotot számolják fel, a „sokpótméteres" hangügyi uralkodót helyezzék méltó trónjára, a terem hátsó traktusába, a színpad közepével szembe. Egy koncertteremben mindennek megvan a helye, és nem véletlen az, hogy ősidők óta a pultnak és annak kezelőjének szilárdan ott kell táboroznia, ahonnan megközelítőleg ugyanazt hallja, mint a közönség. Kizárólag élőzenés helyen pedig ez egyenesen pirosbetűs előírás.

Metal - értő közönség nélkül?

A rock örök és elpusztíthatatlan, viszont folyamatosan változik, sokszínű, és hangos is jobb esetben. Az esten fellépő zenekarok annak ellenére, hogy hallhatóan mindannyian más kútfőből táplálkoznak, egy istent tisztelnek. A stíluskeveredés egyik, számunkra legüdvösebb formája a szerencsétlen módon nu-metal jelzővel elhíresült crossover vonal. Az első Korn lemeztől eredeztethető, tehát több mint 15 éves a stílus. Hatásai valahol a 80-as évek new-wawe dallamvilágában, a dark és goth életérzéseiben gyökereznek, keverve hiphop-os kiállásokkal, a Panterás trash vonal zakatolásával, és bármivel, ami a zenekari tagok tudatallattijában megbújik. A lehangolt gitárok, mézesbödön mélyek, szakítós pergők, feszes és halálpontos játék elengedhetetlen részei az egységnek. Ez nem a gitárhősök stílusa, itt a zene és a közös produktum hangzása és mondanivalója dominál. Nincsenek önéltető hangszerszólók, csak többtonnás riffek, mordori mélyek, súlytó és szétszaggatott dobtémák, az világnak elhörgött vádak, és dallamos, a jobbulásért eldalolt, nagybetűs, segélykérő éneklések. Hol daráló hardcore, középtempós szaggatásokkal, hol zsibbasztó hiphop raggával, vagy kétlábgépes, ipari vágányon robogó gyorsvonattal gázolás. Az okos metálnak is nevezett stílus nem kis követelményeket támaszt mind művelői irányából, mind a hallgatóival szemben. Egy bizonyos életfelfogás és közösségi érzés szükségeltetik ahhoz, hogy valaki ezt a vonalat válassza valaki a sok közül. A közönség létszáma a kezdésre vagy harminc főre duzzadt, ami még amellett is nagyon kevés, hogy sem Szombathelyen, de igazából sehol az országban - a fővárost kivéve -, nincs értő közönsége a vonalnak. Ez pedig pontosan méltó tükre annak, hogy hol is tart az átlagember éleslátása a világ dolgaiban. Több mint harminc éve osztja az észt a populáció józanabbul gondolkodó része, és még most, amikor mást sem hallani, hogy mekkora gondban van a föld, a többség bambán bámul. Persze a földnek nincs semmi baja, ő még nagyon sokáig itt lesz, gondban mi, emberek vagyunk, akik túlélési ösztöneinktől vezérelve pusztítjuk életterünk.



Code 008

A helyi utánpótlás a Code 008 zenekar személyében képviseltette magát. A még csak pár koncertet adó, Szentpéterfai húrnyűvőkből és szombathelyi ritmusemberből álló csapat kilenc óra után pár perccel csapott le a hallójáratainkra. Kezdeti félelmeink beigazolódtak a hangzást illetően, hozzátéve, hogy a pengetősök mindannyian kis kombókon játszottak valamilyen oknál fogva - mint utóbb kiderült rajtuk kívülálló történés-sor miatt -, márpedig a négyhangszórós láda nélkül nem nagyon lehet érvényesülni a gitároknak. Ettől függetlenül a mélyek, legfőképp a lábdob odakint nem nagyon léteztek, a pergő valahol hátul kaffogott, az ének pedig szinte kivehetetlen volt. A színpadon azonban valószínűsíthetően más volt a helyzet, a zenekar szemmel láthatóan élvezte a kamarabulit, ezért mi is arrébb löktük aggályainkat, és függetlenítettünk a középhangzás vödörjellegétől. A ritmusszekció teljesen rendben van, a dobos Keibinger Norbert és a basszer Piry Attila tökéletes összhangban hozták a meccset. A két gitáros is rendesen letette a névjegyet, Závodi Péter a hat húros mellé még énekel is ráadásul, bár ő csak szükségmegoldásból, mivel a brigád főállású énekes keresőben van épp. Ehhez csak annyit fűznénk, hogy Péter kitűnő vokálos lesz valószínűsíthetően, és amíg nincs más, átmeneti megoldásnak tökéletesen megfelelt. Kalocsai Károly a másik szólógitár-felelős is csuklóból és átszellemülten játszott. A saját vonal még nem teljesen tiszta hallhatóan, a Liberal Youth örökségei a tempón hallatszanak Norbinál, a témák ötletesek és sokszínűek és jól el is vannak játszva, nagyobb hibát nem hallottunk, bár ez a hangzás miatt nem is lett volna könnyű. Személy szerint a bpm-n kicsit visszavennénk, pláne a gyors részeknél, felszabadulnának a dallamok kicsit, és jobban is lüktetne az egész. Mindent egybevetve, egy ilyen fiatal felállástól el sem várható minőségű programmal álltak elénk, és azt rendesen át is adták, az pedig, hogy mi mit is tudtunk ebből fogadni nem rajtuk múlott, és nem is rajtunk. Gratula.

Pigs Might Fly

A veszprémi kételkedők Pig City Live című új lemezük anyagát omlasztották nyakunkba. Az előírt két gitár-bass-dob-ének feláálással támadtak, és a komoly hangszerpark és kiegészítő-állomány jóvoltából hansúlyosabban és konkrétabban is szólaltak meg. Kitisztult az énekhangzás, a gitárok szakítottak, a dob a - lábbal illetettett kivéve -, konkrétan szólt, a pergő hangzás azonban nem az eltaláltra sikeredett, csak kopogott mint tűsarkú a márványpadlón. Összeszokott és valószínűsíthetően sokat koncertező zenekar benyomását keltették, tökéletes előadásmódjukkal küszöbölve ki a hangzásbeli hiányainkat, amik a koncertjük utolsó előtti számánál hirtelen el is múltak maradéktalanul. Mint azt az ipari parkok közelében lévő helyeken már tapasztaltuk, egyszer csak beütött a cucc, valószínűsíthetően valamelyik közeli üzemet kapcsolták le a nagy közös vezetékről, és a felszabadult feszültség elérte az üzemi 220 voltos értéket. Hirtelen jött és váratlanul is ért minket a sokk, mozdulni sem tudtunk, csak hagytuk hogy az utolsó szám lesmirglizze a szabadon lévő testrészeinket. Vigyorogva hagytuk el a termet, egyben kíváncsian várva, hogy ha ők voltak az előbanda, milyen lehet a főcsapás. A zenekar nevét bevéstük, a sok többi mellé, alkalomadtán repetázunk majd belőlük. Kúl.

Insane

A negyedik albumával turnézó Insane, megkapta a Fonogram díjat, ami ha sok mást nem is jelent, annyit mindenképp, hogy mint köztudott is, nagyon jó zenekarnak kell lennie. Az is. Részünkről a nem túl szépemlékű kecskemétre áthelyezett Wanted fesztiválon láttuk őket utoljára annak már azonban sok éve - akkor is jók voltak nagyon -, de az egy másik történet volt, más énekessel és még az elején az útnak. A mostani felállás egy kőkeményen hatékony és lehengerlő műsort tolt ki magából. A megszólalás a jó fele közelített, biztosítva azt, hogy még véletlenül se figyeljünk másra mint a színpadon történő ötvenperces akciófilmre. Itt kell megemlítenünk, hogy az est összes fellépője olyat tolt, mintha legalább többezer embernek játszanának. Ezt pedig csak olyanok képesek megtenni, akik feltétlenül szeretik és hisznek is abban amit csinálnak. A zenekar világkompatibilis, amit az is alátámaszt, hogy legalább annyit játszanak külföldön mint idehaza, valószínűsíthetően komolyabb érdeklődéstől övezve mint mifelénk. Ez után a koncert után éreztük igazán azt, hogy érdemes volt mindenképp délnek vennünk az irányt, és megmasszíroztatni lelkünket gitárokkal és átjáratni végtagjainkat a széttszaggatott ritmusokkal. Egy kiemelkedő zenekart láttunk örömzenélni.

Blizard

A hálátlan a főcsapat utáni fellépő szerepét a Soproni ötösfogat kapta. Ha az előbb megrespekteltük a zenekarokat, akkor most meg kell tegyük ugyanezt a publikummal is, aki eljött nagyrészt ki is tartott a végsőkig, megmentve ezzel a nyilvános próba szintűvé csökkenést. A zenekar pedig meghálálta ezt egy parádés est lezárással. Sorjáztak a kétlábgépes témák, ami annak tükrében durva tény, hogy a dobos fiatalember Ács Balázs, információink szerint mindössze tizenhárom éves. A szüleivel érkezett hozzánk. Ha azt mondjuk, hogy ennek ellenére sem a dobhangzás, sem a pontosság nem változott, sőt, a cifra váltások sem hiányoztak műsorukból, nem beszélünk mellé. A kicsit nyersebb megszólalást és a ridegebb hangzást képviselik, mindezt hitelesen és intenzíven, kicsit a korai black metal bandák hangulatát idézve, néha pedig metalcore fúziós agymenéseket váltogatva. Ők is megjegyezve.

Végszó

Nem hibáztunk amikor eldöntöttük, hogy betérünk a helyi rock fellegvárba pénteken. Amiért mentünk hellyel-közzel megkaptuk. A végálló jó hely lett, és reméljük még jobb lesz, bármilyen jellegű koncertek megvalósítására alkalmas, de ha csak újra köztudatba hozza a minőségi rockzenét, már hálásak leszünk neki. Azért már ma azok vagyunk, hogy napunkat a gitárok uralták hosszú idő után. A nemrég valahol elcsípett mondást idézve hozzáfűzzük, hogy nem igaz az, hogy a gazdasági válság miatt az alagút végén a fényt kikapcsolták, csukott szemmel előretekintők azonban, ne is várják, hogy bármit is látni fognak.