O.: Ha jól tudom, ez a felállás, amellyel a versenyen is részt vettetek, nem túl régi. Plusz a névválasztás sem lehetett véletlen (Newl - New Level).

Newl DJ: Nos korábban létezett egy projekt, ami alatt elkezdtem Krajczár Petivel zenéket készíteni, és a harmadik tracknél eszünkbe jutott, hogy mi legyen a formáció típusa. Úgy gondoltuk, izgalmas lenne, ha nem a megszokott formát követnénk, amikor is a stúdióban felvett zene szól, közben pedig a DJ „integet", hanem gyakorlatilag zenekarként funkcionálnánk, és élőben, a színpadon reprodukálnánk azt, amit otthon megírunk, illetve a stúdióban felveszünk. Egyébként Nyugat-Európában már számtalan példa van erre, és egyre többet alkalmazzák ezeket a zenekarokat. Ha azt vesszük, most már minden nagyobb fesztiválon DJ-k a headlinerek, többek közt pl. a Szigeten is (Calvin Harris, David Guetta stb.), ezért egyre többen alkalmaznak zenekart, pl. az Example, a Pendulum, stb. A sok DJ között izgalmas, ha egyszer csak megjelenik egy zenekari formáció, és Magyarországon is ezt szerettük volna bemutatni, ugyanis ha egy hasonló külföldi csapat itthon megjelenik, gyakorlatilag nincs kit elérakni, hiszen a Compact Discon meg egy-két hasonlón kívül (akik ráadásul egész más vonalat képviselnek), ma igazából nincs ilyen csapat. Innen a név is, mert szerintünk ez egy „új szint". Óriási megtiszteltetés volt például az Origo velünk kapcsolatos kritikája a Dal előtt, mert ők eléggé savazósak, mégis meglepően pozitívan álltak hozzánk.

O.: Azoknak, akik ezt a vonalat nem annyira ismerik (mint ahogy bevallottan én sem), elmondhatjuk, hogy egyikőtök sem kezdő.

N.: Természetesen nem, bár különbözik az előéletünk.

O.: Mit jelent a ti esetetekben a különböző múlt?

N.: Hárman foglalkoztunk már korábban elektronikus zenével; ketten nagyon, egy tag inkább csak kirándulgatott arra (Krajczár Peti). Shizuka ismert női DJ, én pedig 20 éve ebben élek, foglalkoztam technóval, house-zal, mindennel, Zola pedig, a frontemberünk rockzenész. Az egész zenekar különlegessége abból adódik, hogy nem az elektronikus vonalon kerestünk magunknak énekest, hanem kifejezetten más műfajban búvárkodtunk. Azt tudni kell, hogy Petivel ketten alapítottuk a csapatot, közösen gondolkodtunk, hogy ki legyen a két másik tag, és a baráti körünkből választottuk ki Petrát és Zolát. Szerintem a különböző területek jól sülnek el együtt, plusz Zola jó barátunk, van színpadi gyakorlata, élőzenés tapasztalata. Választhattunk volna persze egy lelkes amatőrt, akivel talán pórul jártunk volna, mert a Dal stresszes helyzeteit nem biztos, hogy végig tudta volna csinálni velünk.

Fotó: Morvai Tamás

O.: Abból, amit én láttam a Dal stúdiójában, annyi jött le, hogy a versenyzőknek nem lehetett egyszerű dolga, bár azért mindenki jól teljesített. Izgultatok?

N.: Az az érdekes, hogy Peti sem kezdő, én is játszottam már tizenötezer ember előtt, úgy, hogy rajtam múlt az egész buli, mégis kevésbé féltem a színpadra lépéstől, mint a döntőben. Én voltam a középdöntőben a legizgulósabb, mindenki engem nyugtatgatott, a döntőben meg már nem volt, aki megnyugtasson, mert mindenki a saját kis világában stresszelt.

O.: Furcsa, hiszen a Dalban leginkább az énekesen múlik a teljesítmény, hiszen egyedül az ő produkciója élő, nem?

N.: Persze, de bármi történhet. Ilyet eddig nem láttunk, hogy itt nem forgószínpaddal, vagy süllyesztővel oldották meg a technikai dolgokat, hanem rengeteg stábtaggal, akik 20 másodperc alatt átrendezték a következő versenyzőnek a színpadot. Profi volt, a színpad tele volt kis jelölésekkel, ikszekkel, rajta volt az én felszerelésem helye is, és hát ez egy óriási izgalmi állapot, amikor tudod, hogy van 30 másodperced, és ha esetleg a dob másképp kerül eléd, akkor borul minden.

O.: Amikor a végén kihirdették a győztest, nagyjából volt 15 másodperc arra, hogy Kállay-Saunders Andrásra ráadják a fülmonitort, hogy újra élőben tudjon énekelni, plusz berendezzék neki a színpadot zongorástul, kislányostul, mikrofonostul.

N.: Igen, nekünk mondták is előtte, hogy ha nyerünk, arra ne is nagyon számítsunk, hogy mindenki fülmonitort fog kapni, max Zola meg én, mert arra tuti nem lesz idő, hogy mindenkit bemonitorozzanak, plusz még a színpadot is berendezzék. Ezek az izgalmak is hozzájárultak azért ahhoz a mérhetetlen stresszhez, ami rajtunk uralkodott. Mindenki sokkal jobban izgult, mint amennyire kellett volna.

O.: A döntőben szerintem ez egyáltalán nem látszott. Az első alkalommal, az elődöntőn viszont valóban érzékelhető volt Zolán az idegesség. Mint frontember, talán nagyobb is volt rajta a nyomás.

N.: Mindenki nagyon figyelt, hogy Zola felé mindig nagyon pozitív legyen, leültünk vele, nyugtatgattuk, ilyesmi.

O.: Zola, talán te vagy az, akinek a neve számomra a legismerősebben csengett. Azoknak, akik mégse tudnának rólad olyan sokat, megtennéd, hogy mesélsz pár szót magadról?

Z.: Persze. A közönség engem valószínűleg leginkább a Viva tévés múltamból ismerhet, ahol 5 évet töltöttem, 2006-tól 2011-ig. Azt viszont kevesen tudják, hogy előtte már tizennyolc éves koromtól fogva zenéltem, klubkoncerteztem különféle zenekarokkal, az ország szinte összes szóba jöhető helyét bejártam ezekkel a formációkkal, mint gitáros-énekes-dalszerző. Egyébként ahogy a többiek is mindannyian, én is gyerekkorom óta zenéltem. Ötéves koromtól zongoráztam, később, nyolcévesen tangóharmonikáztam, aztán jött a dob, a gitár, majd az ének. Persze jó pár évnek el kellett telnie, mire úgymond révbe értem. Kamaszkoromban is mindig zenélni akartam, a műsorvezetés, az egész ceremóniamester-dolog hobbi volt, aztán viszonylag öregen, 26 évesen kerültem bele a zenetévés dologba. Ez nagyon jó is volt, de engem a zene sokkal jobban érdekelt. Mindig inkább azt akartam kidomborítani. Amikor elkezdtem 18 évesen dalt szerezni, akkortól fogva élt bennem az a klasszikus vágy, ami valószínűleg minden zenészben dolgozik, hogy olyan közönséghez juttathassam el a  dalaimat, akik azt megértik, meghallgatják, elfogadják. Ez nagyon nehéz, mert az én zeneiségem mindig komolyabb volt, mint az a korosztály, akikhez egyébként én a tévén keresztül szóltam.

O.: Plusz, ha jól sejtem, voltak ott műfajbeli különbségek is.

Z.: Persze. Én öt évig tinikhez szóltam a tévéből, akik nyilván nem hallgatnak Bruce Springsteen-t, én meg rajta nőttem fel, meg a Beatles-en, innentől kezdve nagyon érdekes volt ez a műfaji keveredés nálam is. Most az elmúlt másfél évben azonban úgy érzem, hogy az akusztikus projektemmel és a New Level Empire-rel végre beérkezhetek abba a pozícióba, ahol mindig is lenni szerettem volna, és ez nagyon jó dolog.

O.: Annak ellenére, hogy ez a zene nem egészen az én műfajom, azért azt elértétek, hogy az én figyelmemet is felkeltette a dal, és egészen megkedveltem.

Z.: Érdekes, pont ma volt egy olyan eset, hogy boltban voltam, és egy nagyjából 70 éves bácsi és néni odajött hozzám, hogy én vagyok az? Mondtam, nekik, hogy: igen, én, erre gratuláltak, elmondták, hogy nekünk drukkoltak, és hogy milyen jó a dal, és nagyon sajnálják, hogy nem mi megyünk Koppenhágába. Én pedig majdnem elbőgtem magam. Remélem, jönnek fesztiválozni is. (Nevet.)

O.: Az én szűk körben végzett, egyáltalán nem reprezentatív felmérésem is azt mutatja, hogy nagyon széles korosztályt fogtatok meg ezzel a dallal.

Z.: Gondolkodtunk is rajta, hogy ez jó, vagy rossz, mert Magyarországon általában az működik, ami célzott közönséghez szól, viszont a mi zenekarunk és a dal is olyan lett, ami mindenkinek szeretne és tud is adni valamit. A Facebook oldalunk kedvelőinek száma valahol 6000 körül mozog (6685 jelenleg - Orsó) ez 15 és 70 közötti életkort határol be. Nem tudom, hány zenekar mondhatja ezt el magáról. A popkultúrában szerintem két véglet működik. Vagy a roppant egyszerű dalok, vagy a bonyolult, kuriózumszámba menő zenei világot képviselő dalok lesznek a híresek. Pl. Michael Jackson zenéje nem az a túl egyszerű valami, de lehet jó a háromakkordos zene is, pl. én Green Day-re tanultam dobolni, és szeretem a No Doubt-ot is.

O.: Ráadásul nálatok a felállás sem átlagos, nem sok ilyen zenekarral találkozhat a hazai közönség.

Z.: Nem ám. Sokan mondták már, hogy milyen jól mutatunk, hogy ott a vagány, dögös DJ csaj, van egy billentyűs, ott a dobos, aki elektronikus dobon játszik, és ott az énekes, akinek meg ott a gitár a nyakában. Ránk néztek, és nem értették, mi ez, valami rockzenekar? Aztán belehallgattak a zenébe, és akkor már leesett mindenkinek, hogy ez elektronikus zene.

Folytatjuk...