Már óvodás korban elkezdődik a gyerekek felkészítése a „nagybetűs életre". Indul az ovis nyelvoktatás, különórák, több szülőtől hallani, hogy mindent már az iskola előtt szeretne megtaníttatni a gyerekének. Sok 5-6 éves már kötött programmal rendelkezik délutánonként - úszni, lovagolni jár, táncórái vannak, és közben a legfontosabb marad ki az életéből: az, hogy igazán időt töltsön együtt a szüleivel! Akik a legtöbb jót nem akkor tennék a gyermekükkel, ha mindent meg akarnának tanítani neki idő előtt, hanem akkor, ha megpróbálnák megismerni Őt. Őt, aki saját személyiséggel, tulajdonságokkal jött a világra, és teljesen egyéni, nem olyan, mint mások.

Egy szülő könnyen eldönti - hiszen ő az okosabb, idősebb - hogy lovagolni, mozogni kell, hogy a tánctudást sose veszik el senkitől, és azt is könnyű megmagyarázni egy kisgyereknek, hogy bizony nagyon különleges lesz attól, ha néhány angol szót ő tud először az oviban. A gyerek pedig a legjobban a szülőnek akar megfelelni, hiszen szereti őt. Tökéletes gyerek akar lenni, és engedelmesen megy különóráról különórára.

Pedig ebben a korban a közös játék alkalmával kellene otthon megtanulnia, hogy bizony a társasjátékban a vereséget is tudni kell kezelni, azt, hogy a hatos után melyik játékban dobunk újra, és jó ilyenkor összekenni magunkat azzal a tésztával, amiből anyu linzert készít. Ezek a közös játékok, az együtt főzés, a séták adnak teret ahhoz a szülőnek, hogy figyelje a saját gyerekét. Hogy megpróbálja megfejteni, milyen is ő, és aztán megpróbáljon ehhez valamelyest alkalmazkodni. Ha megismerjük gyermekünket, és el is fogadjuk őt, akkor elkerülhetünk nagyon sok vitát, idegeskedést, és alapjában változtathatjuk meg gyermekünkkel való viszonyunkat.

Ha vannak olyan tulajdonságok, amik az őrületbe kergetnek minket, próbáljuk ezeket elfogadni, és meglátni az ebben rejlő lehetőséget. Higgyük el, a hétköznapok is könnyebbek, boldogabbak lesznek majd.

(Saját gyermekem például képtelen sietni, ezért nekünk minimum fél órával előbb kell felkelnünk, mint az szükséges lenne. Eltelt úgy fél év, hogy minden reggel az "őrületbe kergetett" ezzel, majd mikor elfogadtam, hogy ő ilyen, megláttam az ebben lakozó értékeket. Lehet, hogy fél órával előbb csörög az óra, mert mindent alaposan megfontol, de például csodásan rajzol, mert kitölti a egész papírt, színeket színekre satíroz, aprólékosan megrajzol minden falevelet. Nem sieti el ezt sem, a konyhát pedig néha egész sor igazán szép rajz díszíti...)

Általános iskolában - főleg a mai követelményrendszert alapul véve - fokozódik a gyerekek leterhelése. A szülők egymásra licitálnak a fogadóórán várakozva, hogy kinek hány különórára jár a gyereke, telefonszámot cserélnek, hogy megismerhessék a legjobb nyelvoktatókat, a gyerek meg csak sodródik, miközben valószínűleg arra vágyna a legjobban, hogy a szüleivel kéz a kézben baktasson délután a Fő téren, és elmesélhesse, hogy mi történt az iskolában.

„Az az elvárás, hogy ha lehet, általánosban 1 nyelvvizsgája legyen a gyereknek, és gimiben még egy. Meg persze emelt szinten érettségi, ha jó egyetemre szeretne menni" - írja egy anyuka egy közösségi portálon, ami elgondolkodtató. Főleg akkor, ha ezek az elvárások arra késztetik a szülőket, hogy már óvodás korban kezdjék el a gyerekük leterhelését, aki majd ott áll, diplomával a kezében, és nem tudott kialakítani egy normális, bizalommal teli szülő-gyerek viszonyt a szüleivel. Azokkal a szülőkkel, akik hét közben időpontról időpontra rohannak velük, hétvégén meg esetleg túlórát vállalnak, hogy mindezt finanszírozni tudják.

Fotó: http://wheatonpl.org

Egyszer a Muzsikás együttes koncertjén hallottam egy bölcs gondolatot, ami azóta is sokszor eszembe jut. Valahogy így hangzott: "Az életen kívül az egyetlen, amit úgy vehetsz el valakitől, hogy soha nem tudod visszaadni, az az ember ideje." Ha ezt megfordítjuk, akkor úgy is hangozhatna, hogy az egyetlen, amit úgy tudunk átadni a gyermekünknek, hogy azt soha nem tudja tőle senki elvenni, az a vele töltött idő. Viszont ha elszalasszuk, nem kapunk másik lehetőséget...

„Ha a gyerek életkorának megfelelő életet élhet, vagyis kisgyerekkorában módja van sokat és szabadon mozogni, a vele élő felnőttek hozzá forduló és körülötte elhangzó beszédét - és cselekedeteit - spontán módon utánozni, ha szabadon játszhat megfelelő érzelmi biztonságban, ha mindennap hallhat mesét, ami továbbfejleszti anyanyelvi képességeit, melyeknek fejlettsége a szuverén és erőteljes gondolkodás alapja - akkor megfelelő az alapozás számára ahhoz, hogy később a magával hozott lehetőségeket minél jobban ki tudja bontakoztatni". - írja Vekerdy Tamás a Jól szeretni című könyvében. Ha jól meggondoljuk, ennél egyszerűbb, és „olcsóbb" megoldás nem is kínálkozhat arra, hogy lelkiekben erős felnőtteket neveljünk. Menjünk el értük az iskolába, majd vonjuk be őket a mindennapokba. Csináljunk együtt tulajdonképpen mindent. Ez persze sokkal nehezebb, mint néha gondolnánk. Ehhez nekünk, szülőknek is erősnek kell lennünk.

Van, aki „megfordítja" a dolgot, és folyamatosan a gyermekével van. Akkor átesik a ló túloldalára, hiszen egy egész nap csacsogó kisgyerek teljesen „le tudja szívni" egy felnőtt munkában megfáradt agyát. Valahol meg kell találnunk a középutat, azt, hogy ne csak édesapák-édesanyák, (és a gyerek oktatásszervezői) hanem ugyanakkor felnőttek, munkatársak, nők, férfiak, barátok, testvérek is lehessünk.

Fotó: http://dusuneninsanlaricin.com

Merjünk egy-egy hétköznap este „kimenőt" kérni, és pár órára bízzuk rá csemeténket nagyszülőre, keresztszülőre, vagy a házastársak egymásra. Egyik nap anyuka tudjon elszakadni otthonról - és a társától kapja meg a lehetőséget - és ihasson a barátnőivel egy kávét, vagy elmehessen kocogni egy kicsit, a másik héten pedig az édesapa vívhasson egyik este „vérre menő" focimeccset a kollégákkal. Ez a pár óra lehetőséget ad arra a felnőtteknek, hogy kiszakadjanak a mindennapokból, és a családhoz visszatérve a gyermek egy kipihent, lelkileg feltöltődött szülőt ölelhessen újra. (És a gyermeknek is lehetőséget ad, hogy olyan dolgokat csinálhasson, amit apával/anyával/mamival kettesben a legjobb a világon.)

A mai oktatási reformot úgy érzem, „túlélni" csak úgy lehet, ha az egész család összefog, mérlegel, és nem hajszolja egymást. A szülők megismerik gyermeküket, minőségi időt töltenek együtt, de hagynak saját maguknak is egy kis időt a feltöltődésre, pihenésre. A gyermekeiknek meg hagynak időt és lehetőséget arra, hogy kisgyermekkorban kisgyermekként éljenek.