Hosszú idő óta ez a legkeményebb, legőszintébb anyag tőlük, némi veterán nézőponttal ízesítve. „Úgy érzem magam, mint az a négybetűs szó" énekli Petty a Forgotten Man című dalban, ami úgy hangzik, mintha Bo Diddley átirata lenne az American Girl-re. Rohadtul biztosra vehetjük, hogy az a négybetűs szó nem „egér" vagy „nyál".

A Hypnotic Eye három évig készült, de az embernek sokszor olyan érzése van, mintha részeg haverok garázs-dzsemmelését hallgatná. Nagyon emlékeztet az első két albumukra, az 1976-os Tom Petty & the Heartbreakers-re, és az 1978-as You're Gonna Get It!-re, mielőtt még megszületett volna a kristálytisztára csiszolt Damn the Torpedoes 1979-ben. A hangulata emellett részben a 2008-as Mudcrutch-ra is hajaz; Petty ekkor szedte össze a banda tagjait. Ő és két majdani Heartbreakers-tag (a gitáros Mike Campbell és a billentyűs Benmondt Tench) a hetvenes évek elején együtt zenéltek, még a nagy áttörés előtt.

Érezni némi jelét annak - ha egyáltalán ki lehet ilyet jelenteni -, hogy Petty mintha megpróbálná újrateremteni régi nagy slágereit. A Heartbrakers négy évtized és millió koncert után kőkemény és megbízható. A Fault Lines-ben Petty és Campbell a reszelős gitárszólamokat swamp-boogie swingre cserélte Steve Ferrone dobos és Ron Blair közreműködésével. Néha nem is kell a hangerő, a zene mégis intenzív, mint pl. a visszafogott Full Grown Boy-ban, ahol Tench jazzes játéka és Petty éneke néhány percnyi nyugodt élvezetet kölcsönöz.

Petty benépesíti ezeket az erőteljes dalokat: felvonultat szerencsétlen álmodozókat, elátkozott szerelmeseket, fanatikusokat, elvesztett fegyvereket és elidegenített, zombiszerű embereket, mint pl. a Red River női szereplője, aki értelmetlenül halmoz fel vallási jelképeket; a végzetről prédikáló falusi szónok az All You Can Carry-ben, vagy Petty maga a nem túl pozitív felhangú Shadow People-ben, azon tűnődve, vajon mihez kezd majd „szükségem idején, bánatom idején".

Fotó: npr.org

A legszimpatikusabb karakter az a dacos életművész az American Dream Plan B-ben, aki bármi történjék is, reménykedik. „Mint a bolond, a boldogságra fogadok"- énekeli Petty fanyar torzítással. Bárkinek erőt adhat, aki meghallgatja. Felér egy testvéri vállveregetéssel, amikor belép a csodás kórus, telítve Petty csilingelő akkordjaival és Campbell pszichedelikus szólamaival.

Ha pár évvel ezelőtt Petty egy Katy Perry számot hallott volna a rádióban, valószínűleg áttekeri az időjárás-jelentésre, ma azonban nem tesz ilyet. Tom Petty újra felfedezte az utazás örömét csakúgy, mint annak idején, bolond fiatalember korában...

/Jon Dolan írása nyomán/