Amikor tudomást szereztünk az útvonalról, a legelső kérdés, ami megfogalmazódott bennünk az volt, hogy miként lehet az, hogy szittyáink mégis neki mernek vágni a különösen veszélyesnek nyílvánított övezetnek - miközben a Dakar rallyt úgymond eltanácsolták a sivatagtól. Simán nekivágnak, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az idén már több mint 200 jármű indult az erőpróbán, nemcsak a magyar fővárosból, hanem több európai országból, köztük Angliából és Skóciából is sokan csatlakoztak. A kalandtúrát megálmodó Virág Géza büszke lehet arra, amit elért, pláne annak tükrében, hogy a kéthetes kaland legfontosabb üzenete a segítségnyújtás. Minden induló csapat egy afrikai településnek visz segélycsomagot, méghozzá pontosan azt, amire ott a legnagyobb szükség van. A falvak vénei jelzik már jóelőre azt, hogy azévben gyógyászati segédeszközre, gyógyszerre, élelmiszerre, vagy milyen más egyébb fontos hiánycikkre lesz szükségük. Az úton semmiféle segítségre nem számíthatnak a résztvevők, hisz nincsenek szervízkocsik és alaptáborok, tehát egy térkép segítségével kell végigjutni a vadregényes területeken, leküzdve mindenegyes technikai és természeti akadályt. Az oda-vissza több mint tizenhatezer kilométeres utat jópáran motorral sőt, Trabantokkal, és Citroen „Kacsával" zúzták végig. Felemelő és felejthetetlen érzés lehet célba érni a világ legszegényebb országai közé tartozó Mauritánia vagy Mali egy-egy pöttöm falucskájában, és ott átadni a várva várt csomagokat. A verseny amúgysem egymás legyőzéséről, hanem a körülmények leküzdéséről, az egyén erő- és bátorságpróbájáról szól. Fábry Sándor, aki maga is aktív résztvevője és szószólója az ügynek, az idén a „nevére íratott" egy árvaházi csecsemőt, ki az ottani keresztségben az Alexander nevet kapta. A sóder-király szerint ez lett számára 2009 legszebb napja, és miután megnéztük a harminhárom perces élménybeszámolót, nem is tartjuk túlzásnak e kijelentését.

Maga a film számunkra sok minden újat persze nem mondott. Akut Rejtő Jenő-függőként már kora tinédzserkorunk óta szerelmesek vagyunk a fekete kontinensbe. A Szaharába, az oázisokba, a hosszú menetelésekbe, Oran kikötővárosába, és mindabba a fülledt romantikába, ami a legforróbb földrész sajátja. A filmet nézve tudatosult bennünk az az érzés, hogy bizony nem is olyan messze innen, már nagyon rég megállt az idő. A január közepi indulást - pár szombathelyi vágókép után - a budapesti start pillanatai váltják fel - jégtáblák a Dunán, bepakolás a dzsipbe, és a rajt pillanatain időzünk pár percet. Első blikkre a zeneválasztást méltathatjuk, a hideg téli napokat középtempójú zongorás hiphop ellensúlyozza. A vágásokért és a képanyag filmmé teremtéséért pedig Baki Orsolya, Zsuzsa testvére dícsérhető. A zene végigkíséri a filmet, kissé behalkulva a nem túl sűrű narráció idejére. Kitűnő érzékkel választották ki a felcsendülő darabokat, szinte monstre videóklippé téve az egész dokumentumfilmet, egyfajta road movie jelleget adva ezáltal neki.

A két kontinenst mindössze párperces hajóút választja el egymástól, a kontraszt mégis félelmetes. Pont akkora, mint a nullafokos mérsékelt égövi, és a forró sivatagi időjárás közti „szakadék". Az európai szakasz - Magyarország, Ausztria, Olaszország, Franciaország, Spanyolország - és az afrikai közt - Marokkó, Nyugat-Szahara, Mauritánia és Mali - mintha legalább ezer év lenne a korszak-különbség. Az ott élők viszontagságai mellett a mi „nagy, globális műbalhénk" smafunak tűnik. Borítékolható, hogy a fehér társadalom nagy világválságáról ők tudomást sem vesznek, mert nem is tudnak róla, és nem is ők lesznek a szenvedő alanyai, ugyanis ahol, és ahogy ők élnek, annál nem lehet viszontagságosabb körülmények között. Mi, akik behisztizünk ha lefagy a gép, vagy nincs délután friss pékáru a boltban, sokat veszthetünk, és ahogy kinéz, fogunk is. A jó magyar mondást idézve, a kutya itt van elásva. Jó mélyre.

A vetítés után még egy jó fertályórányi kötetlen beszélgetés következett menta tea és autentikus datolyás süti társaságában. A családias hangulatú eszmecsere alatt halkan kimondva, megegyeztünk abban, hogy bizony a dolgok nem jól vannak. Az, hogy ez a magyar karitatív kezdeményezés ilyen sikeres tud lenni, alátámasztja azt, hogy - szerte Európában - egyre többen gondolkodnak hasonlóan. Igaz még mindig csak a civilek köreiben...

A képekért köszönet a Hungarikum Team csapatának!