A népmese napját immár tizenkettedik alkalommal ünnepeljük szeptember végén, a Kisbaconban született Benedek Elek tiszteletére. Meséinkkel közelebb kerültünk lelki és kulturális gyökereinkhez. A mesemagot elültetve, növekedését ápolva mesefánk lassan égig érővé cseperedik. A népmesekultúra annak köszönheti reneszánszát, hogy mára minden kicsi és nagy, gazdag és szegény ember ráébredt a népmesék soha el nem múló bölcsességére.

Benedek Elek (1859-1929) 1859. szeptember 30-án született Kisbaconban, Székelyföldön, ami a mai Kovászna megyében található, és születésnapjához igazodik a Népmese Napja.

Mindig fontosnak tartotta, hogy magyar népmesét adjanak a gyermekek kezébe, mert a mese a nép lelkét, örömét, bánatát, mindennapjait tárja a gyermekek elé. A gyermekirodalom művelése számára misszió volt. Benedek Elek volt az első író, aki a gyermekirodalom ügyét a magyar művelődéspolitika fontos kérdésének tartotta, mint országgyűlési képviselő is.

A népmese gyűjtések mellett jelentősek Benedek Elek mesefordításai is. Ezek a Kék, Piros, Ezüst és Arany mesekönyvek. Novellái, regényei: Katalin, Uzoni Margit, Mária, Huszár Anna, valamint a magyar nemzeti múltat népszerűsítő írásai: A magyar nép múltja és jelene, Hazánk története, Nagy magyarok élete.

A Székelyudvarhelyen töltött diákévek mély nyomot hagynak benne, a gimnázium nyolc osztályának elvégzése után ugyanitt érettségizik.

1877 és 1881 között a budapesti egyetem bölcsészkarán tanul magyar-német szakon, majd filozófiát is hallgat. Tanárnak készül, de igazából író szeretne lenni. Nem szerez diplomát, inkább az újságírói pályát választja. Korábban gyűjtött népköltészeti alkotásait Gyulai Pálnak mutatja meg először, akinek tetszett a gyűjtemény.

1881-től a Budapesti Hírlap munkatársává válik. 1884-ben megnősül, Fischer Máriát veszi feleségül.

1885-ben adják ki első számottevő könyvét, a Székely Tündérországot.

1886-tól az Ország Világ szépirodalmi lap szerkesztője. Munkatársai többek között Ambrus Zoltán, Bródy Sándor, Vajda János.

1887-ben veszi kezdetét viszonylag rövid ideig tartó politikai karrierje: a kormányon lévő, Tisza Kálmán-féle Szabadelvű Párt színeiben indul a nagyajtai választókerületben. Első képviselőházi beszédében a magyar gyermekirodalom fontosságát szorgalmazza.

1892-ben már Apponyi Albert ellenzéki Nemzeti Pártjának tagjaként indul a választásokon, de sikertelenül.

1902-ben szakít a politizálással.

1889-ben gyereklapot indít Pósa Lajossal, Az Én Újságom címmel, amely mérföldkőnek számít a magyar ifjúsági lapok történetében, és meghatározza a következő évtizedek idevágó törekvéseit.

1894-ben újabb folyóiratot indít: a Nemzeti Iskolát tíz éven át szerkeszti, a magyar közoktatás ügyének jelentős fórumává alakítja. Sorrendben a következő általa indított lap, a Magyar Kritika Benedek Elek rendkívüli sokoldalúságát és ambícióját bizonyítja. Ennek a kiadványnak többek között Osvát Ernő is munkatársa volt.

1894 és 1896 között újabb könyvei jelennek meg, több műfajban is kipróbálja magát. A Huszár Anna nyitja lányregényei sorát. Ekkor jelenik meg a kortársak körében nagy visszhangot kiváltó műve, a Testamentum és hat levél, majd monumentális mesegyűjteménye, a Magyar mese és mondavilág öt kötete.

1896-ban megkezdi a kisbaconi ház építését, mintegy megelőlegezve későbbi végleges hazatérését szülőföldjére.

1909-től ismét gyerekeknek szóló lapot, a Jó Pajtást szerkeszti, Sebők Zsigmonddal együtt. Sebők 1916-ban bekövetkezett haláláig társszerkesztője, utána főszerkesztője a lapnak, egészen 1923-ig, amikor a Cimbora kedvéért lemond a Jó Pajtásról.

Az első világháború évei alatt Budapesten él. 1919-ben felesége, beteg gyermekükkel, Jánossal hazatér Kisbaconba.

1921-ben Benedek Elek végleg hazatér szülőfalujába. Fogadalma szerint egy esztendeig nem mozdul ki portájáról, de lassan mégis bekapcsolódik az újjászerveződő erdélyi magyar irodalmi életbe: 1922. július 31-én beszédet mond a Segesváron rendezett Petőfi-emlékünnepségen, és cikkezni kezd a Keleti Újságban.

Életének utolsó éveit teljes egészében a Cimborának szenteli. Egyre nyomasztóbb anyagi gondok között küzd a lap életben tartásáért, miközben irodalmi és nem irodalmi polémiák kereszttüzében is helyt kell állnia. 1929-ben a Cimbora kilátástalan helyzetbe kerül.

A VÖRÖS TEHÉN

Volt egyszer egy szegény ember, annak a szegény embernek felesége, egy fia, s egy vörös tehene. Egyszer csak meghal a szegény ember felesége, s alig telt el egy hónap, kettő, azt mondja a gyermeknek a szomszédasszony:

- Te legényke, mondd meg az édesapádnak, hogy vegyen el engem feleségül, mert én téged tejbe-vajba fürösztelek, s hasábfával kenegetlek.

Mondja a gyermek az apjának, hogy mit üzent a szomszédasszony.

Gondolja magában a szegény ember: én bizony el is veszem. Ő is szegény, én is, az igaz, egy koldustarisznyából kettő lesz, de majd csak lesz valahogy.

El is vette feleségül a szomszédasszonyt, de az olyan mostohán bánt a gyermekkel, hogy mindig verte, s még amellett enni sem igen adott neki. A mostohának volt három leánya, de milyen három leánya! A legidősebbnek volt egy szeme, a másodiknak kettő, a harmadiknak három. Ezek meg mindig csúfolódtak a szegény gyermekkel.

Egyszer a legényke elviszi a vörös tehenet éjjelre legeltetni, s mikor estefelé elővette a tarisznyáját, hogy egyék belőle, hát kenyér helyett egy nagy darab tégla volt benne!

Megszomorodik a legényke, még a könnye is kicsordult. Ahogy ezt látja a vörös tehén, odamegy a legénykéhez, s azt mondja neki:

Ne búsulj, te legényke, hanem mondjad: "Aludjál el, egy szem", mert a mostohád utánad küldte az egyszemű leányát, hogy lesse meg, mit csinálsz. Azután csavard ki az egyik szarvamat, abban elég tejet találsz.

Bezzeg, hogy egyszeribe mondta a legényke: "Aludjál el, egy szem", s az egyszemű leány elaludt. Azzal kicsavarta a vörös tehén egyik szarvát, s abból a tejet mind kiitta.

Másnap, amikor hazament, csak elcsudálkozott a gonosz mostoha, hogy a gyermek nem halt éhen. Este megint elment legeltetni, s amikor falatozni akart, megint csak téglát talált a tarisznyában. Odamegy a tehén, s azt mondja a megszomorodott legénykének:

- Hallod-e, legényke, most a kétszemű leány leskelődik utánad, hát csak mondjad: "Aludjál el, két szem", azután csavarintsd meg az egyik szarvamat, s annyi tejet igyál, amennyi csak beléd fér.

Úgy is tesz a legényke, azt mondja: "Aludjál el, két szem", s a kétszemű leány mindjárt el is alszik, azután megcsavarintotta a tehén szarvát, s jóllakott tejjel.

Mikor reggel hazament, még jobban elcsudálkozott a gonosz mostoha, hogy a "macska-béka" gyermek nem halt meg az éhségtől. Kérdi a lányát, mit látott, mit csinált az a gyermek, de a kétszemű leány nem tudott mondani semmit.

Harmadnap a háromszemű leány ment a legényke után leskelődni: de a legényke nem tudta, hogy ennek három szeme van, mert a harmadik a nyakcsigáján volt. Ő hát, amikor enni akart, csak azt mondotta: "Aludjál el, két szem." A két szem el is aludt, de a harmadik ébren maradt, s a leány jól látta, hogy a legényke a tehén szarvából iszik.

Mindjárt hazafutott, s megmondta az anyjának, hogy mit látott.

Aj, megmérgelődik a gonosz mostoha, hogy az ő eszén így túljártak! Ahogy a legényke hazajött a tehénnel, rávette az urát, hogy üttesse meg azt a dög állatot, mert egy csepp tejet sem ád. Meghallja ezt a legényke, kifut a pajtába, s nagy sírva elmondja, hogy mit hallott.

- Ne búsulj semmit - mondta a vörös tehén -, csak kérd meg az apádat, hogy te üthess le engem. Mikor kezedben lesz a fejsze, üsd fejbe a gonosz mostohát, azzal szökjék fel a hátamra, s úgy elviszlek, hogy soha utol nem érnek ez árnyékvilágban.

Úgy is tett a legényke. Az apja megengedte, hogy ő üthesse meg a tehenet, ő pedig hirtelen fejbe ütötte a mostohát, a kötelet elvágta, felszökött a tehén hátára, s azzal, uzsgyi neki, vesd el magad! - úgy elnyargalt vele a vörös tehén, hogy meg sem állott a rézrétig.

Ezen a réten a rézbika volt a gazda. Amint megérkeztek, a vörös tehén elkezdett legelészni, a legénykének pedig azt mondotta, hogy másszon fel a legmagasabb jegenyefára, s ha jő a rézbika, kiáltson neki.

Egyszer csak jő a rézbika, hogy hét singnyire szakadt ki a száján a láng. Lekiált a legényke:

- Jő a rézbika, vigyázz, vörös tehén!

A vörös tehén behúzódik az árokba, s a rézbika nem találja meg, de közben felpislant a fára, észreveszi a legénykét, s mondja neki:

- No, te vörös tehén fia, János! Mondd meg az anyádnak, hogy holnap megküzdünk életre-halálra! Készüljön rá!

Megijedt a legény, mondja a vörös tehénnek, hogy mit üzent a rézbika.

- Ne félj - vigasztalta a tehén -, csak ma jól ehessem, ihassam, holnap megölöm.

Másnap reggel el is jött a rézbika, bömbölt, hogy a föld is rengett belé.

- Állj ki, vörös tehén, ha az én rétemre mertél jönni!

Ki is állott a vörös tehén, neki a bikának, s egy öklelésibe úgy megdöfte, hogy egyszeribe vége volt.

- No, fiam, most már menjünk innét - mondta a tehén.

A legényke felült a tehén hátára, s másnapra kelve megérkezett az ezüstrétre. Amint odaértek, elkezdett legelészni a tehén, a legényke pedig felmászott a legmagasabb jegenyefára, s onnan nézte, hogy jő-e az ezüstbika, mert ez volt az ezüstrét gazdája.

Hát jött biz az egyszeribe szörnyű bömböléssel, szakadt a láng a szájából vagy tizennégy singre.

Kiáll a vörös tehén, összecsapnak. Küzdenek három teljes óráig, egyik sem tudja legyőzni a másikat. A fejük felett kárognak a varjak, s az ezüstbika felkiáltott nekik:

- Hé, varjak, adjatok egy csepp vizet, mert mindjárt dögöt adok.

Azt mondja a vörös tehén:

- Hozzatok nekem, hé, mert én kettőt adok!

A varjak a vörös tehénnek hoztak vizet, mindjárt erősebb lett, s megölte az ezüstbikát.

Az ezüstrétről indultak az aranyrétre. Hét nap s hét éjjel mind mentek, s akkor értek helybe.

A legényke megint csak felmászott a legmagasabb jegenyefára, a tehén pedig legelészett a réten. Egyszerre csak kiált a legényke.

- Vigyázz, vörös tehén, jő az aranybika!

Jött is, de úgy, hogy hetven singre szakadt a láng a szájából. A tehénnek, nem gyűlt volt elég ereje, behúzódott egy árokba. Az aranybika bömbölt szörnyűségesen, s felszólalt a jegenyefára:

- Hallod-e, te vörös tehén fia, János! Mondd meg az anyádnak, hogy holnap jó hajnalban megint eljövök, s akkor itt találjam, mert én küzdeni akarok vele életre-halálra!

Másnap jó hajnalban el is jött pontosan az aranybika, de most a vörös tehén sem bújt el előle. Összecsaptak, türkölőznek, vagy hat óráig küzdölődnek, de egyik sem tudta legyőzni a másikat.

Mikor már látták, hogy így semmire sem mennek, az aranybika keresztülbucskázott a fején, s lett belőle egy kerék, a vörös tehén nemkülönben, s abból is lett egy kerék. A két kerék kiment két hegy tetejére, onnét egyszerre megindultak s összeütköztek, de egyik sem tudott ártani a másiknak.

Azt mondja most az aranybika:

~ No, hallod-e, te vörös tehén, még próbáljunk egyet. Én leszek kék láng, s te légy vörös láng, s égessük egymást.

Úgy lett, amint az aranybika mondta, égetik, égetik egymást, de csak nem tudnak egymásnak ártani.

Amíg így kínlódnak, elrepül felettük három varjú. Felkiált a kék láng:

- Hé, varjak, hozzatok vizet, s öntsétek a vörös lángra, mert dögöt kaptok.

Azt kiáltja a vörös láng:

- A kék lángra öntsétek, mert én három dögöt adok.

A varjak hoznak is vizet, s kioltják a kék lángot. Most már a vörös tehén egészen szabadon legelészhetett a három réten, János pedig, mikor akkorára cseperedett - ott, az aranyrét túlsó felén, ni! lakott egy király, annak elvette a leányát, s ma is él, ha meg nem halt.