Az 1998-ban útjára bocsátott filmet 2003 decemberében a fővárosi Tabán moziban láttuk először, de nem utoljára. Hat év távlatából hadd legyünk egy kicsit szentimentálisak, ugyanis talán soha ilyen közösségi filmélményben nem volt még részünk. Egy szürke hétköznap úgy döntöttünk, hogy valamelyik artmozi nézőterét vesszük célba, és a műsorújságot lapozgatva akadt meg szemünk a sokat sejtető című darabon. Abban a pillanatban, ahogy Tim Roth nevével találkoztunk, már meg is született a döntés. A fapados, öreg mozi tökéletes helyszínül szolgált az 1900. január elsején kezdődő sztorihoz.

A Virginian óceánjáró 1900. január 1-jén fut be New York kikötőjébe, európai emigránsokkal, unatkozó milliomosokkal és kétes elemekkel a fedélzetén. Danny Boodmann gépész (Bill Nunn) az elsőosztály szalonjában keresgél, elvesztett értékeket remélve. Ehelyett a zongora tetején, egy citromos ládában újszülöttet talál, akit „véletlenül" ott felejtett az „anyukája". Éles elméjű ember lévén a névválasztás nem okoz problémát az olajba és szénbe „öltözött", óriáslelkű pótpapának. Mivel a ládára a T. D Lemon - vélhetően az akkori citromipari tröszt rövidítése - van írva, ezért a csöppség nevének eleje már adja is magát, a közepe természetesen az apa neve kell, legyen, és mivel az évszázad legelső napján találta, a teljes név furcsa módon alakul: Danny Boodmann T. D Lemon Nineteen Hundred (1900).

A történet keretét 1900 legjobb barátja Max, a trombitás (Pruitt Taylor Vince) meséli és éli meg. Valamikor a 2. világháború után beviszi trombitáját eladni egy öreg hangszerészhez (Peter Vaughn), és az üzlet meg is köttetik. A trombitás utolsó kérése, hogy hadd játsszon még egyet hőn szeretett hangszerén. Az idős hangszerész meghallva a dallamot, a gramofonhoz lép és felrak egy lemezt, melyen ugyanaz a darab hallható, csak zongorán előadva. Mindketten ámuldoznak, Max azért, mert a dalról egyetlen mátrix felvétel készült mindösszesen, a hangszerész pedig azért, mert soha nem hallotta még ezt a dalt, és az előadón is reggel óta töri a fejét. Kiderül, hogy egy lerobbant kórházhajó zongorájában találta a több darabra tört lemezt, amit épp egy nappal előtte vett meg az ócskástól. A megszorult trombitás csak az igazságot mondja, ami maga a hihetetlenség. A szóban forgó zongoristát ugyanis nem is ismerheti - hisz csak kevesen lehettek abban a szerencsés helyzetben, hogy valaha is hallhatták játszani -, mert ő soha nem is létezett hivatalosan.

1900 a hajón született, sehol nem anyakönyvezték, ergo nem is létezett. Nyolcéves koráig vagy ötvenszer megjárta a nagy utat a két kontinens közt, de egyszer sem lépett partra, mint ahogy azután sem fog. A jóságos Danny megtanítja mindenre, amire csak szüksége lehet, olvasni lóverseny beszámolókból, arra, hogy a mama az egy ló, méghozzá a legjobbfajta, az árvaházba pedig azokat zárják, akiknek nincs gyermekük. A tudás birtokában és a világ dolgait megismerve veszti el nevelőapját a kis hajólakó. Egy éjszaka feloson a szalonba, ahol a személyzet és az utazók ámulatára, életében először olyat játszik a zongorán, melyet mások sok-sok év tanulással és gyakorlással sem. A zenére született, és ez is tölti be mindennapjait, játszik az úri közönségnek, és zenél a hajó gyomrában a jobbvilágra áhítozó „aljanépnek" is.

Tim Roth több mint zseniálisan játssza ezt a szerepet is. Enyhén szarkasztikus, kicsit bohém, kellőképp melankolikus ösztönzenészt alakít. Igaz, a szerep nagyon hálás és pont telitalálat volt vele eljátszatni. A film minden kockája, mondata, és dallama önmagában is élmény, elsőre pedig szinte átélhetetlen élménycsomag. A film egyik csúcspontja a zongorapárbaj, melyre a jazz kitalálója, a New Orleans-i Jelly Roll Morton (Clarence Williams II) hívja ki, s melyet természetesen a hajón tartanak. 1900 a pillanatnak zenél, az ominózus előkerült felvétel is improvizáció szüleménye, mely elkészültét egy gyönyörű lány (Mélanie Thierry) inspirálja, ki épp akkor bukkan fel a kajütablak előtt, amikor a felvétel megkezdődik. 1900 a felvétel visszahallgatása után azonban kijelenti, hogy zenéje őnélküle nem megy sehova. Választhatná a világhírt, a gazdagságot, és népszerűséget, de nem teszi. A rengetegszer elhangzó kérdésre, hogy miért is nem száll le a hajóról, a válasza az ő szemszögéből teljesen érthető:

„Miértmiértmiértmiértmiértmiértmiértmiértmiért? A földön lakók gyakran kérdezik maguktól, miért? Ha tél van, alig várjátok a nyarat, ha nyár van, már előre féltek a téltől. Ezért folyamatosan utaztok, folyton kerestek valamit, egy távoli helyet, ahol mindig nyár van. Én nem cserélnék veletek."

A moziban szinkronnal láttuk első alkalommal, és Mácsai Pál hangjával ivódtak belénk a mondatok. Majd miután kijött a tékákban, másodszor is magyarosítva nézhettük végig. Aztán hosszú szünet, mivel minden fellelhető helyről rejtélyes módon eltűnt a VHS és a DVD formátum is. Sem a neten, sem a filmforgalmazóknál, sem máshol nem volt beszerezhető a film, míg egy jó évvel ezelőtt egy kedves barátunk meg nem lepett bennünk egy feliratos XVID formátummal. A cikk írásának apropóját az adta, hogy idén áprilisban forgalomba került az eredeti szinkronos DVD.

Tudjuk, hogy ez egy nem friss film, viszont azt is tudjuk, hogy csak nagyon kevesen látták, igaz, a mozicsatorna és a királyi tv is műsorára tűzte valamikor. Az biztos, hogy akik látták, szeretik nagyon, akár van közük a zenéhez és a hangszerekhez, akár nincs. Ahányszor megnéztük, mindig ugyanolyan tátott szájjal és átszellemülten tapadtunk a vászonra, mint első alkalommal. Sarkítás lenne azt állítanunk, hogy teljes mértékben azonosulhatunk a főhőssel, mert ez maximum metafórikusan lehetséges. Bár néha úgy érezhetjük, mi is csak egy óriás tengeren hányódunk, de a mondanivaló mélysége, és 1900 sorsának és életfelfogásának egyszerűsége olyannyira lenyűgöző, hogy elementáris hatást gyakorolt ránk. Hogy miért, az talán maradjon a mi titkunk. Mint ahogy a végkifejletet sem árulhatjuk el, bízva abban, hogy felcsigáztuk olvasóink érdeklődését, hogy átéljék a film megtekintésével járó, elmondhatatlan élményt. Egy idézetet azonban mindenképp felvillantunk a filmből:

„ Az a város.... egyszerűen nem volt vége. Hol van a vége, megmutatod nekem a végét? A kikötőhídon még minden stimmelt, én is jó voltam, a kabátomban elegáns voltam, és éppen leszálltam, ahogy kell. Nem az volt a baj, nem a látvány riasztott vissza Max, hanem amit nem láttam... Megérted? Amit nem láttam... annak a nagy elnyúlt városnak mindene volt, csak vége nem... Nem volt vége, hiába néztem, nem láttam, hol a város vége... A világ vége... Ott a zongora, hmm? Elkezdődik, véget ér... nyolcvannyolc billentyűje van, mindenhol és mindenkinek.. nem lehet végtelen, te vagy végtelen... és a zene, amit a zongorán játszol, az végtelen. Nekem így jó, így tudok élni. Ha kiviszel a partra, akkor egy olyan zongorához ültetsz, aminek millió és millió billentyűje van. Végtelen, ez az igazság Max, végtelen. Nincsenek határai... végtelen számú billentyűn pedig soha nem leszek képes zongorázni... Ez nem az én hangszerem. Isten zongorája... Egek, hát láttad, láttad az utcákat?!! Csak az utcákból több ezer van!! Hogy lehet odalent élni? Hogy választhatsz egyet? Egy nőt? Egy házat? Egy, egydarab földet, ami a tiéd, egy tájat, amit szeretsz. Egy halálnemet? Rád nehezedik a világ, és még azt se tudod, hol lehet a vége? Hát soha nem féltél, hogy összeroppant ez a határtalanság? Szörnyű így élni.... Ezen a hajón születtem... Túlmegy rajtam a világ, de egy úton csak kétezren... Láttam, ahogy itt éltek. Itt éltek az emberek a hajóorr és a tat között... Boldogan játszhattam egy zongorán, ami nem volt végtelen. Ez volt az én életem. Hahhh, a föld, a szárazföld túl nagy hajó. A föld túl szép asszony. Túl hosszú utazás, túl erős parfüm. Egy darab, amit nem tudok eljátszani. Nem szállok le a hajóról, legalább végem lesz valahogy. Úgysem hiányzom senkinek. Kivéve téged, Max... Te tudod egyedül, hogy itt vagyok, mások el sem hiszik. Ideje megszoknod. Bocsáss meg barátom, de én nem szállok le..."

A film végeztével, a teltházas nézőtér még vagy öt percig néma és mozdulatlan maradt. Aztán síri csendben elindultunk nem messzi otthonunk felé, a csendet csak kedvenc kifőzdénk pultosánál törtük meg, ott is csak tőmondatokra szorítkozva. Otthon megettük késői vacsoránkat, és minden összebeszélés nélkül, tv és zene mellőzésével, néma csendben elaludtunk. Ezt hívjuk mi teljes filmélménynek.