Sajnos ahhoz, hogy a jó dolgokat igazán értékelni tudjuk, elengedhetetlen, hogy rosszakkal is találkozzunk néha. Ami ma a világban folyik, az az utóbbi. Gondolhatunk a franciaországi terrortámadásra, vagy persze az Európán kívül zajló, sokkal több áldozatot követelő értelmetlen harcokra is. Elszomoríthat minket a politika, a benzin ára, és még tucatnyi gondolat. Nem csoda, ha a hétköznapi ember néha csak megállna, üvöltene egyet, ahogy a torkán kifér. Van, aki megteszi, az én módszerem azonban más: a zene. Nem tudok elképzelni annál megnyugtatóbb érzést, mint amikor a vonaton ülve az ablakon át a nap melegíti minden porcikám, azzal kecsegtetve, hogy egyszer, talán nem is olyan sokára bizony lesz tavasz is. Előbújnak majd a madarak, hétvégére lehet kirándulást tervezni, ahol meglepődve tapasztaljuk újra, ahogyan a rét minden illatával igyekszik újraéleszteni érzékszerveinket a téli álomból.

Ezen gondolatoktól elbódultan zötyögve zenét hallgatni. Na ez az én kis szigetem, ahová nem hallatszik el a világ zaja. A legutóbb azonban meglepetten tapasztaltam, hogy volt, ami kirángasson az ábrándozásból. A Bartók rádiót hallgattam éppen, és már jöttek is a fent említett képek, amikor egy általam eddig nem ismert zenekar, az Apnoé Vígad a páva című dalát játszották.

A markáns, határozott kezdés a rettentően egyedi hangzással már az elején felkeltette a figyelmem, főleg, hogy az említett rádióban ritkán hallani hasonló zenét. Jött egy hegedű a gitár és dob mellé, majd nem sokkal később az énekes a „Hej, páva" kezdetű közismert magyar népdallal. Ez eddig egy sima „trendi" séma is lenne, ám a szopránszaxofon megjelenése már sejtette, hogy lesz itt még meglepetés. A dal egycsapásra váltott át, és okozott olyan feszültséget, amit anno a Cápa című remekmű tudott csak. Ezt követően az egymásba fonódó szólók mintha egy párhuzamos világból érkeztek volna, a kedves hallgató pedig nagyot sóhajtva megnyugodhat, nem falja fel a „nagy fehér". Miután már úgy érezzük, kint vagyunk a vízből, valami újra elsodor bennünket: a csúcspont előtör, és elementáris energiával, mégis tudatos, precíz mértéktartással iramodik meg a vég felé, hogy aztán csak annyit mondhassunk utána: ...ez mi volt? Kik ezek? Erre érdemes odafigyelni!

Gyanítom, hogy a névválasztás nem a betegségre (apnoe = légzéskimaradás), sokkal inkább arra a fellélegzésre utal, amire olyan sokan vágyunk már. A vonat közben beér, csak az élet robog tovább, de legalább egy kicsit sütött a nap, egy kicsit jobbá tett mindent, és egy új, értékes élménnyel gazdagodva indulhatok a dolgomra. Mindenkinek azt kívánom, sok hasonló élményben legyen része.