Megvártuk, hogy a Nap lemenjen, bár azt nem, amíg fel is kel, ahogy a fiúk dalban kérték volna tőlünk, majd Nagy Éva igazgatónő kedves beszédét követően jöttek a tipikus újságírói kérdések Boros Ferenctől, az est már mindenki által ismert házigazdájától, aki most is megadta a beszélgetés ívét: bemutatta a - már egy éve bemutatkozott - fiúkat röviden, s megpróbálta az egy év távlatában felidézhető változásokról kérdezni őket. Doma Bencének sajnos később jutott csak eszébe, hogy azt szerette volna frappánsan felelni, hogy a rajta bekövetkezett változás csupán annyi, hogy megnőtt a haja, de ez az elhangzáskor Bence szerint már nem is volt vicces. Mi azért megmosolyogtuk.

Példaképek, ihlető behatások most is előkerültek, mint fontos kérdések, de ahogy Bence mondta, ők nem feltétlenül példaképek, hiszen a valaki utánzásából már javában kinőttek, csupán csak apró darabokat, képeket ragadnak ki, melyekből építkeznek tovább, összeraknak valami egészen újat. Puskás Matyi nagy Doors szerelemben ég, míg Bencének (Matyi szerint Lady Gaga jön be) a Hiperkarma ad kikapcsolódást a semmi, az üresség a hiány megkomponálásához, melynek kérdései komolyan foglalkoztatják őt. De vajon, hogy is történik mindez? Hogy születik meg mindaz, amit most a két fiatal hatalmas természetességgel, mindenféle manír nélkül kínál nekünk, hisz eladhatót bárki bármikor, de ahhoz a valami mély „semmihez" igenis kell a múzsa csókja. Matyi a filmzenekészítésben leli legújabban örömét, már komponált nem egy apró csodát, s számára is kell az a bizonyos hangulat, különben, ahogy ő fogalmazott, izzadságszagú lesz a végeredmény.

S miután „a szél a felhőt a Hold elől elfújja", megtudhatjuk Bence személyes véleményét mindarról, amiben benne toporgunk, hisz az élet nem egy PC játék, amiben csak megkapja az ember a kulcsot, ami aztán nyitja az ajtót és végigvitted a játékot, de ettől függetlenül sem kell megértenünk minden rezdülését, csak nyitottnak lenni, ahogy minden titka a „néma hangok hangján kiált". Elvégezni olyan fontos dolgokat, mint például Bencének a kutyasétáltatás vagy az adóbevallás, s a mindennapi melankóliából meríteni a költészetbe, a zenébe, amivel például Matyinak nincs semmi gondja, hiszen ez a melankólia nem feltétlenül negatív és kell, hogy alapot adjon a végül megteremtődő alkotáshoz.

Boros Ferenc egy halk mosolygást kísérő nyelvbotlással zárja a beszélgetést, így következik még két szám, az egyik egy vers... s a két fiatal halad tovább előre a zene ölelésében mindenképpen, hogy azon felül merre sodorja őket az élet, abban talán még ők sem feltétlenül biztosak, de nyitottak. S hogyan haladt volna a bölcs ember is máshogy, ha nem „gyalog, mert így minden léptével tanulhatott a hosszú poros úton", így vonulnak most a fiúk is talán minden árral szemben a jövő felé, akár - csak elejtett poénként - rivaldafényre való áhítozással, akár komoly stúdió délibábjával a horizonton.

S lassan leperegnek az utolsó gondolatok, az utolsó ásványvízcseppek a már kiüresedett üvegpoharak derekán, s mi „Maradunk még kicsit biztosan, maradunk, ki tudja meddig még, de itt vagyunk...újat senkitől se kaphatunk, de maradunk".

Ha a Berzsenyi Könyvtárban tovább nem is, de egymás emlékeiben biztosan. Felállás, meghajlás, taps, a nézőtéren halk csacsogás, kabátgombok koppanása, s indulás a „csillogó végtelenbe".