A múlt évi évadzáró eseményhez képest a szerdai klubesten megforduló embertömeg mennyisége most lenyomta Dave gigájának erősségét, és sokszor volt szükség a mikrofont már majdhogynem félig benyelt állapotban tartva konferálnia - nem mintha ez bármi csorbát ejtett volna kiállásán, vagy épp nem csak az ő, de bárki beállásán.  

A színpadra kerülést váró előadók között megbújt egy díszvendég is, méghozzá Turczi István, József Attila-, és Prima Primissima-díjas író, költő, műfordító, aki ámulatba ejtő versekkel, kötegekben az asztalán támaszkodó folyóiratokkal, valamint ajándék verseskötetekkel érkezett. A nyertesek - Supán Ádám (Sumér), Gőcze Gergő (Neardark) és Paukovics Gergő (Pogi) - a költő dedikált köteteiből is zsebre tehettek egyet-egyet. A versenyt is Turczi István felemelő szavai követték, miszerint minden egyes munka, melyet magunkból kiadunk, s leteszünk az asztalra, egy stáció. S aki már járt Jeruzsálemben tudhatja, milyen végigjárni Krisztus útját; a költő már háromszor megtette, s a költészet pont ugyanilyen. A slam pedig mi más, ha nem költészet...

Az open mic alatt bárki kedvére nevezhetett a hangzavar versenytémára, s még annak megtörténte előtt Paukovics Gergőnek (Pogi) köszönhetően belekóstolhattunk egy új kezdeményezésbe is, mely a slam sound névre hallgat, így háromszor hatvan másodpercnyi (bölcsészmatek...) fület gyönyörködtető gitárjáték mellett bárki kedvére kerekíthetett néhány sort a rajta zizegő hatásokból. Az időszűkében az alkotások már nem tudtak elhangozni, de ami késik, nem múlik. Lesz még slam, lesz még buli, ami sosem átlagon aluli!

Feltűnt még egy „félig vendég" is, aki visszajáró hangzavarkeltő a színpadon: Angyal Gyula, aki most is belénk slammelt minden érzelmi skálán előforduló hangulatot, s egy rövid történetet a vállára simuló arcképről is megtudhattunk. Rozmán Kristóf a SSP minden tagját szavaiba sorakoztatta, s apró képekkel keltett zavart a hanghullámokban, míg Mersich Ádám (Meró) a teljes zenekart mozgósította az igazi hatás elérése érdekében. Az utolsóként színpadra lépő Varga Mátyás kicsit félve mászott fel alkotásának Székely Zoárdéhoz való hasonlóságától tartva, persze erre semmi oka nem volt - mindketten helytálltak a színpadra állított állólámpa reflektorfényében.

Ennyi hangoskodásra vágyó rég tobzódott a slam-színpad lépcsőfokainál, s remélhetőleg az est után senkit nem lehetett látni a volánnál, mert sokan nem álltak meg egy pohárnál, sem a fapofánál és ha már hangzavar volt a téma, főleg nem a suttogásnál.