Írások

A Bohóc

Bohócálarc, arcára festett mosoly kerül.
Piros, nagy orr virít, a könnycsepprajz legördül.
Pingált érzelmeken barázdát mosott idő
Ajka sarkán megáll, mint vad, szenvedélyes szerető.

Színkoptató, könyörtelen, elmúló idő,
A lelkekre ülő, szívekre nehezedő,
Emlékekben élő a harsány nevetgélő.
Most elítélő, minden erejével visszaélő.

Bohócálarc, a színeit már elfeledték.
Kopott, piros orrát fiók mélyére tették.
Könnycsepp felszáradt, bohóc szíve megfáradt,
Égi mezőn sétálva keres másik színházat.

Akkor mögöttem

Akkor mögöttem megláttam a lágyan hömpölygő vizet,
szívemben szeretet, buckákba tömörült kavicssziget,
hullám járta, folyó kivájta, eső csiszolta liget.
Együtt költöztek be lelkembe az őszbe fordult színek.

Akkor mögöttem a nyár dideregve ködmönre váltott,
Fák között a ködben lábujjhegyen, halkan tovaszállott,
Nyomában hulló falevelek, a hegycsúcs behavazott,
Patak medrében elmúlás és kezdet együtt tarkállott.

Akkor mögöttem hagyva minden emléket, mi elmúlott,
őszi szél esőt hozott, falevelekkel háborúzott,
vihar zúgott, falevél úszott, ősz búsan elbúcsúzott.
Emlékkönyvem minden lapja ragyogó fehérre váltott.

Akkor előttem szivárvány színben a jövő megállott,
bús szívemből elillantak a törött üvegszilánkok.
Akkor, amikor magam mögött hagytam a zord világot,
kezdet reménykedve átölelt és a múlt elbocsátott.

Beteg világ

Beteg a világ, beteg a lélek.
Ember a földön: - Mondd, ti mit értek?
Pusztul az élet és pusztul a föld,
mi késztet arra, hogy mindent megölj?

Beteg a világ, beteg a lélek.
Nincs együttérzés, csak kihalt fények.
Nézz fel az égre, az "elért" vészre,
gondolkodj el, Világ, és vedd észre!

Beteg a világ, beteg a lélek.
Nem vagyunk kőből mi, érző lények!
Mégis, ha én a világra nézek,
nem látok mást, csak a szörnyűséget.

Beteg a világ, beteg a lélek.
Beteg gyerekek és beteg Én-ek!
Hagyd így, ember, és nem lesz több ének.
Már nem veszed elejét a vésznek.

Beteg a világ, beteg a lélek.
Az űrt a szívedből majd kitéped?
Ha gyermeked elmegy és megéred?
Vérző szíved ki vigasztalja meg?

Beteg a világ, beteg a lélek.
Tégy valamit! Én csak erre kérlek.
Becsüld, míg a falon vannak képek,
amíg az emlékek szét nem tépnek!

Beteg a világ, beteg a lélek.
Az író verset ír, nagyon szépet,
festő fest sejtelmes, vörös képet.
Fájó könnyeik meghatnak téged?

Beteg a világ, beteg a lélek.
Könnyek lassan elfelednek téged.
Többé nem látod a messzeséget,
nem lesz majd, ki eltemessen téged.

Húsvéti elmélkedés

Ki ellen vét, aki mások szerint vét,
Kit bírái által elítél a nép,
Poncius Pilátus halálra ítél,
Ki ellen vét?

Ki alkotta hajdan a kor törvényét,
Ami sírba küldte népe reményét,
A szegény, elesettek menedékét
Ki alkotta?

Ki ítél, aki önmaga is bűnös,
Arcán az izzó gyűlölet lángvörös,
Édesanya szenvedésén közömbös,
Ki ítél?

Ki bánja meg a bűnt, a kereszt vérét,
Kifeszített hamisság verejtékét,
A kárhozatra ítélt küldetését
Ki bánja meg?

Ki imádkozik lelkünknek üdvéért,
A göröngyös úton minden lépésért,
A feltámadásért, az igazságért
Ki imádkozik?

Ki váltja meg az ember gonoszságát,
A húsvéti ünnepek zokogását,
Sírkamrák és keresztek némaságát.
Ki váltja meg?

Ki hallja meg a harang hívó szavát,
A mindent megbocsátó feltámadást,
A mennyek országából feloldozást.
Ki hallja meg?

Karácsonyi szív

Az öreg bodnár fáradtan, komótosan felállt a székről, lassan odacsoszogott a tűzhöz és fát dobott a kandallóba. Hideg, sötét este volt. A téli táj megdermedt, az ablakon át nem látszott semmi más, csak a ködös, felhős, szürke némaság. Az öreg közelebb ment az ablakhoz és szomorúan felsóhajtott:
- De szomorú így egyedül! – mormogta maga elé.
Feleségét évekkel ezelőtt eltemette, fiai már rég elhagyták a családi fészket és, - valljuk be őszintén,- gondolkodott magában, - azóta nem is jártak nálam.
Újabb karácsony közeledett.

Nem szerette a karácsonyt, a telet sem. Ebben az időben rá már nem volt szükség. Tavasztól-késő őszig nyüzsög a háza tája, ilyenkor mindenki hordót akar az új bornak, emberek jönnek-mennek, nevén kérik, köszöntik, kedvesen szólnak hozzá.
- Mihály bátyám, holnapra oszt’ legyen kész!
- A Jó Isten áldja meg Mihály bátyám!
- Szép napot kívánok Mihály bátyám!


De most olyan csend van, csak kint süvít a szél, mintha egy hárfán valaki édes dallamot játszana.


A sarokban árnyékot vetett egy ócska, kopott hintaszék. Valamikor még ő készítette. Felesége szeretett benne üldögélni, ha jól emlékszik még fiait is ebben ringatta. Nyikorgott már szegény, megette az idő. Az öreg odahúzta a tűz mellé, kicsit ráfújt, hogy a por elszálljon róla, majd megkapaszkodva a kandalló szélében, óvatosan beleült. Szemben az ablakon, a sűrű ködfátyolon át, minden erejét összeszedve  bekukucskált a hold és apró-fehér csillagok szálltak az üvegre. 

 - Esik a hó,- állapította meg egykedvűen.
Kandalló széléről elhúzta a teáskannát, töltött magának egy bögrével és lassan kortyolgatva, a szél dallamát hallgatva, az apró hópelyhek táncát nézve elbóbiskolt.


- Add ide fiam azt a szöget!
- Hozd ide fiam azt a lécet!
- Jajj, édesapám de szép bölcsőt tetszett faragni.
- Édesanyánk biztos nagyon fog örülni, ha meglátja. Mire megszületik a kistestvérünk kész lesz ugye?
- Kész bizony! - mondta büszkén az öreg, szívét elöntötte a melegség, testét átjárta a szeretet ahogy a fiaira és a csodaszép bölcsőre nézett.
Azon az éjszakán megszületett a harmadik fia, karácsony volt. Boldogan ringatta a bölcsőt, karácsonyi dalokat dúdolt, a konyhában édes-fahéj illat szálldogált, a nagy gyerekek az asztal körül fogócskáztak, kint nagy pelyhekben hullott a hó és a karácsonyfa díszei árnyékként kecses táncot jártak a falon.


Aztán hirtelen hideg lett. Felébredt. Kezei elgémberedtek a fagyos bögre fülén, lábai elzsibbadtak az üléstől, a vastag takaró lecsúszott a szoba rideg padlójára.

Álmodtam. - mormogta és az arcán, az öreg, mély barázdákon lassan végigcsordult egy fénylő könnycsepp.

A téli napsütés szokatlanul erős volt, fényessé varázsolta az utcát, s még egy kis meleget is adott, amely felolvasztotta a jeget az ablakokon és az utca kövein.
Szomorúan állt szobácskájának ablakánál. Elhunyt felesége jutott az eszébe, meg a fiai és a bölcső. Úgy elmélyedt gondolataiban, hogy észre sem vette, hogy szép lassan leszállt az éj. Karácsony előestéje volt, családi ünnep. Nézte a szomszédos, gyertyák és lámpák fényétől világos ablakokat, amelyek mögött néhol feldíszített karácsonyfákat is megpillantott. Az utcáról játszadozó gyermekek ricsaja, felszabadult kacagása hallatszott be szobájába, ajtaja repedésein keresztül pedig a karácsonyi sült hús orrcsiklandozó illata lopta be magát a kicsiny hajlékba.

Felhúzta csizmáját, kucsmát tett a fejére, vastag bundás kabátját magára öltötte….
– A padláson kell lennie. – fontolgatta.
- Valahol a padláson!- majd elindult, hogy a számára oly régóta kedves, fontos és végtelenül szomorú emlékét megkeresse.

Az ócska padlás semmit nem változott. Hosszú évek óta nem járt oda senki. A lépcsője minden lépésnél fájdalmasan felnyögött, mintha szomorúan sóhajtozna a súly alatt.
Mintha tudná, hogy oda fel csak akkor mennek, ha valami nagy baj történik. Így volt az akkor is, azon a szörnyűséges estén is.
Az öreg bodnár leült a lépcső utolsó fokára, elfáradt. Nem neki való már ez, de felkell mennie győzködte magát, pont úgy, mint azon a szomorú estén is…
Azt az estét soha nem fogja elfelejteni, az a téli este beivódott a ház falaiba, a padlás gerendáiba, a padló réseibe, a madarak énekébe és a fák lombjaiba.
És gondolatban újra felidézte….. „Fahéjas-édes illat szállt, a gyerekek az asztal körül fogócskáztak, ő énekelt a kisfiának és ringatta a bölcsőt…és énekelt és ringatta….és énekelt és ringatta…” és a kisfia elaludt. Örökre elaludt.
Azon estén ebben a házban, könyörtelenül megfagytak a karácsonyi szívek.

Beesteledett. Az öreg bodnár a kandallóhoz, oda az öreg- nyikorgó hintaszék mellé óvatosan letette a bölcsőt. Hmmmm- gondolta magában. Éppen olyan szép, mint akkor amikor készítettem, mintha ezen a bölcsőn semmit nem fogott volna az idő. Gondosan letörölgette az inge ujjával, beült a hintaszékbe, szemben az ablakban újra felcsillantak az apró ezüst hópelyhek, karácsony este volt.
Az utcán pislákoltak a színes fények, csak ő volt egyedül.
Egyszerre csak egy hang hallatszott. 


- Édesapám! Itt vagyok!
Az öreg bodnár felállt, az ablakhoz sietett.
 – Istenem! Eljöttek a fiaim?- méltatlankodott…
Odakint sűrű köd volt, alig lehetett látni az utcát. Megdörzsölte szemeit, de semmit nem látott.
- Ó biztos a meleg elbágyasztott- gondolta szomorúan és odacsoszogott a kandallóhoz.
Öntött magának egy teát és visszaült a hintaszékébe.
Odakint egyre sűrűbb köd ülte meg a tájat. Homályba vesző árnyak haladtak el az ablak előtt. De az öreg bodnár nem látta őket. Halkan hortyogva aludt el székében.

- Édesapám! Itt vagyok!
Istenem! – kiáltott fel álmában az öreg.
- De hiszen ez nem a nagy fiaim hangja….


- Édesapám…. hallotta újra, majd álmában kezét a bölcsőre tette, lágyan ringatni kezdte, halk karácsonyi énekeket dúdolt, a szobában édes-fahéjas illat szállt és az öreg bodnár elaludt. Elaludt örökre. 

Ezen a karácsonyi estén, a hosszú ideje megfagyott szív megtelt melegséggel, szeretettel és békében megpihenve ragyogja be az égboltot az idők végezetéig.

Télűző

Tél elbújna, itt maradna,
ház zugában meghúzódna,
akár dalra is fakadna,
de farsang halad szaladva.

Maskarát ölt, vígan járja,
sült malacka a barátja,
farsangi fánk cimborája,
színes jelmez a ruhája.

- Tavasz gyere! - kiabálja.
- Telet űzni! Vigasságban!
Langyos tavasz, hozzád szólunk,
Dermedt jégcsap, elolvasztunk!

Csöpög már az eresz alja,
Telet medve mind felfalja,
Talpunk alá húz a banda,
Áttáncolunk a tavaszba.

Újévi köszöntő

Jégvirág szirmai, zúzmara ágai
Büszkén tündökölnek. Idő vándorai.
Óévet kísérnek, tó tükrén mesélnek,
Újév előtt vígan kalapot emelnek.

Kívánságkosárka fedele kinyílik,
Jósággal, óhajjal sietve megtelik.
Kis patak sebesen elviszi messzire,
Örvendezve teszi le tündérek kertibe`.

Hófehér fák alatt apró tüzek gyúlnak,
Holdvilág fényénél koboldok táncolnak.
Száll a tündérének, harsogja a berek:
Új esztendő hozzon boldogságot nektek.