Ma már csak a temetőbe tudom kivinni az anyák napi megemlékezés virágait, mert édesanyám korán eltávozott tőlünk. Gyermekeim nem ismerhették, de mégis ismerik azokból az anekdotákból, történetekből, amelyeket mesélünk nekik. A sírjánál elmeséljük, mi történt velünk, és titkon fel-felpillantunk az égre, hátha onnan mosolyog le ránk. Amikor elment közülünk, sokszor kétségek gyötörtek, vajon elégszer mondtam-e neki, hogy szeretem. Ma már édesanyaként nincs bennem ilyen félelem, mivel meggyőződésem, hogy tudta. Tudta a pillantásomból, ölelésemből, simogatásomból, hisz nem kell ezt kimondani, elég éreztetni.

Ma már azt is tudom, hogy női létünk legszebb kiteljesedése, hogy édesanyákká válhatunk. Nem könnyű a sorsunk, hisz nem attól leszünk édesanyák, hogy megszüljük gyermekeinket, hanem attól, hogy felneveljük, jóban- rosszban velük vagyunk és folyamatosan terelgetjük őket a helyes úton. Eleinte feltétlen, őszinte szeretetet kapunk cserébe, de ahogy cseperednek és elkezdik az önállóság útját járni, egyre több nehézség merül fel. Természetes dolog, hogy néha haragszunk rájuk, mérgesek vagyunk. De a szerető pillantásuk, ölelésük vagy az általuk kimondott legszebb szó "szeretlek anyukám" mindezt feledteti velünk.

Az egyik legszebb emlékemmel szeretnék minden szerető édesanyát - akár csak a lelkünkben jelenlévőket -  köszönteni ezen a szép napon, és sok örömet kívánni nekik a továbbiakban. Fiaimtól kaptam e verset Anyák napjára, s a legdrágább kincseim közt őrzöm azóta is.

Édesanyám,
virágosat álmodtam,
napraforgó
virág voltam álmomban,
Édesanyám
te meg fényes nap voltál
napkeltétől
napnyugtáig ragyogtál.

/Ágh István/