Minden az agyban kezdődik, tartja a mondás - és az ágyban folytatódik, tesszük hozzá. Hát akkor miért ne kezdenénk egy kis agytornával? Az irodalom igazi csemegének ígérkezik e szempontból, s nem mellesleg azt is pótolhatja, ami az irodalomórákon kimaradt...

Indítsunk egy kevésbé szókimondó, ám annál inkább sejtelmes alkotással! Bemelegítésnek ideális: benne van, aminek benne kell lennie, de azért hagyja, hadd dolgozzon a fantáziánk is! Számtalan helyen idézik, tudni azonban alig tudunk valamit az alábbi szanszkrit versről. Szerzője ismeretlen, nyelvezete, mondanivalója azonban félreérthetetlen.

Ismeretlen szanszkrit költő: Szeretkezés közben (Faludy György fordítása)

Selymes húsa hozzád tapad, ölébe süpped
horgonyod,
körülvesz édes szőre,

csorgatott méz a pillanat, megszédülsz és
azt gondolod,
nem válsz el soha tőle,

nincs bánat, gond, se fájdalom,
nincs múlt s jövő csupán jelen,
s száguldasz rajta, meztelen

lovas, amíg az élvezet ágyékodból
fejedbe száll,
s libabőr futkos hátadon

szemet hunysz; nyíló, illatos lótuszvirág
az életed
s a mindenség tökéletes.

Verlaine a 19. század tipikusan bohém alakja, ellenszegült a bevett társadalmi, és művészeti szabályoknak. Élete kicsapongó, az irodalomtudósok „a legdekadensebb dekadensnek" is nevezik, hisz költészetén belül is hol isteni, erkölcsi elveket vallott, hol szenvtelen hangnemben erotikus képzelgéseit vallotta meg. Mi is bő lére engedjük erotikus vallomásait, lezárva a blokkot la Fontaine konkrét soraival.

Paul Verlaine: A lila budoárban

Istennek hála, este lett,
mutasd meg barna testedet,
mert itt az alkalom,
amelyre várva vártam
e lila budoárban,
a sárga pamlagon.

S félig meztelenre
vetkőztél, add kezembe
kis, kurta válladat,
míg mellbimbód, szerelmem,
kemény, hegyes, eperszem,
ha ajkad rátapad.

Ingecskédet, lehúzom,
és egyre lejjebb csúszom
hasadon, köldököd
porcelán csészéjéhez,
s aztán lágyékod édes
hajában fölnyögök.

- "Még, még, még, még, még" - mondod,
mikor szétnyíló combod
nyakamba öleled.
- "Még, még, még, még" - zihálod,

ahogy elémbe tárod,
megringatod s riszálod
felborzolt öledet.

S mert rám is gondolsz néha,
finom, keskeny és léha
kezeddel, asszonyom,
áldást osztón, szerényen
oda kapsz, hol szemérmem
ágaskodik kevélyen,
mint egy vörös torony.

Paul Verlaine: Egy lányhoz

Ha két combod közé veszed
halántékomat, lihegek,
végigkóstolom prémedet,
magamba szívom ízedet;

ha altestedbe olvadok,
és nagyigényű, de rövid
ágyékomat szorongatod
kopasz fejbúbjától tövig;

ha úgy riszálod meseszép
hátuljad jobb meg balfelét,
ahogy erényes feleség
nem tudja rázni alfelét;

ha számba engeded, szivem,
recés, játszódó nyelvemet,
s az élvezettől azt hiszem,
hogy vizeletem elered;

ha derekad ölelem
és pukkanásig telt herém
úgy trónol bolyhos öleden,
mint szultán díszes szőnyegén:

gusztálom mindezt s élvezek,
de ennél százszor szebb nekem,
ha elterpeszted térdedet,
s combod közét megleshetem,

hol párnák közt s a lepedő
krétás fehérjén hajnalig
nézném a Bohóc nevető
cseresznyepiros ajkait.

Paul Verlaine: Lakoma

Két combodat kulcsold keresztbe
nyakamon, hogy parázna nyelvem
szótlan ünnepet ünnepeljen -
óh, tárd föl öled és eressz be!
Tárd föl a két sötét Kehelyt,
Amely örök rabságba vert,
mint tested is, garázda tested,
és lelked is : ha láza reszket :
meghal elmém liliom-álma,
mely sok-sok évvel ezelőtt
lelkemben glóriásan élt,
míg most belőlem rút fekélyt
fakaszt kéjed pokoli járma!
Nyujtózz ki jól' De ints előbb
egy szép mosollyal : szereted
a te kutya-hű öreged;
vagy legalább is tűrd, ha csukló
s vak gyönyörrel játszom a csikló
gombján s a rózsalevelen,
mint egy ifjú, ki szebb de nem
mérkőzhetik meg énvelem
se a TETTben, se a TUDÁSban.
Szent hely! illatkehely! - : ha lázban
turkálok benne, mint egy ördög,
elfulladok, furkálva fürdök
s szimatolok : nyálam kicsurran
a süldőszagu hold-íven,
melyet tűzcsókokkal harapván
rőt pelyhű, göndörszőke gyapján
ajkam hűvös szentélybe surran -
BENNE turkálok, mint egy ördög,
szimatolok, furkálva fürdök
orcámmal, míg nyálam kicsurran,
oly gondosan s oly szelíden,
mint vén s hű rabszolga, ki túl van
minden előítéleten.
Az imádott rés - vonalát,
melyen a vágy csiklandozva tombol,
AMOROSO nyalva a tompor-
ívtől a két kis kúton át,
megpihenek, míg átitat
az itt szokásos áhítat -
a rés, mely lágy karéjban ásít,
vezet a másik hűs nyílásig :
hol oly mély és titokzatos
szálemalejkummal köszönti
nyelvem a síkos és habos
klitoriszt, hogy vad láng fut át
s ALSÓ FEJEM dicshimnuszát
fehéren felszökellve önti
a párnák ringató egébe.
Pillám lelankad, s egyre restebb
kéj hull le rám, befonva tested
álomba omló szőnyegébe.
(Szabó Lőrinc fordítása)

Jean de la Fontaine: Epigramma

Szeressünk, tosszunk - ezt a két
Gyönyört egymástól el ne válaszd;
Nézd csak a vágyat, nézd a kéjt:
Ily ritka kincs, mit lelked áraszt.
Két szív, egy rúd s a tokja - itt
Oly béke születik, amit
Nagy oktalanság szájra venni.
Hát te se feledd, kedvesem:
Toszás nélkül szeretni - semmi;
Szív nélkül toszni - annyi sem.
(Faludy György fordítása)

Sokan valószínűleg inkább vágynak apró csókokra, és gyengéd ölelésekre egy kimerítő óra után, mint Halass Zsolt soraira. Talán túl szókimondó, és túlontúl ösztönszerű? Vagy mégsem? Igaz, nem rejti sejtelmes metaforák, illetve szimbólumok mögé gondolatait, de nem így vagyunk-e ezzel mi magunk is? Ha nagyon akarunk valamit, ideig-óráig képesek vagyunk angyalka szerepbe bújni, de előbb-utóbb úgy is kibújik a szög a zsákból. Egy rátermett férfiemberben a neki tetsző hölgy láttára igenis valami hasonló megy végbe...

Halass Zsolt: Elmondhatnám most neked...

Elmondhatom most már neked,
miért gázoltam le testedet.
Repesztettem le blúzodat,
gyűrtem körömmel húsodat.
Szűz vagy kurva egyre megy,
mind tudja, hogy a hegyre megy.

Én lestem meg titkodat,
míg mutogattad magadat?
Még magam verjem a farkamat,
mert neked azt még nem szabad?
Szűz vagy kurva egyre megy,
mind tudja, hogy a hegyre megy.

Kit érdekel a szellemed,
ha szemérmetlen a jellemed?
Kit érdekel, hány éves vagy,
ha tested érett, nem kamasz?
Szűz vagy kurva egyre megy,
mind tudja, hogy a hegyre megy.

Viseltél vékony bugyikat,
szédítő barna combokat.
A pólód majdnem szétszakadt,
csak hozzád nyúlni nem szabad?
Szűz vagy kurva egyre megy,
mind tudja, hogy a hegyre megy.

Kezemtől óvtad puncidat,
hát kezedbe adtam farkamat.
Na ne! A számba? Belefér?
S szemedben csillogott a kéj.
Szűz vagy kurva egyre megy,
mind tudja, hogy a hegyre megy.

Bőven omlottak könnyeid,
míg sirattad öled kínjait.
Körmöd szántotta vállamat,
lábad rémülten szétszaladt.
Szűz vagy kurva egyre megy,
mind tudja, hogy a hegyre megy.

Szemed nedvesen csillogott,
törékeny csípőd megrogyott.
Csak vékony ajkad volt hamis:
Ugye eljössz holnap is?
Szűz vagy kurva egyre megy,
Mind tudja, hogy a hegyre megy.

hajnal van, kint
sötétlik, talán még
fagy is de én a
lámpa fénykörébe
állva csendben levetek
magamról mindent
mi fedhet, s hajam
kibontva, vállamra
rázva, meztelen testemet
széttárt karral, mint
oltárra, fekve ágyra
felkínálom neked
lásd, torkom is szabad
harapd, oldalán a
lüktető eret, véremet
igya a párna vászna
ha nem éhezed, két
mellem halma éled
ahogy kezed gyúrja
rajta duzzadt rügyek
tán könnyeznék, ha fogad
beléjük marna, de fejedet
némán még közelebb húznám
ívbe hajlott háttal, s lábaim
derekadra fonnám, ma összes
álmod enyém is, ez egyszer
úgy adom magam, hogy
kérlek, gyere, vedd el
mindenem, semmit se hagyva
a kiáltó kéj kínpadjára
vonva, gyönyörödtől szagló, szomjas
ajkadtól foltos testtel, reszketve
találjon rám a reggel

John Donne: Elégia a vetkőzésről

Jöjj hölgyem, jöjj és vetkőzz le velem,
vágy kínoz, mikor nem szeretkezem.
S mint harcos, ha ellenségre talál:
lándzsám megfájdul, mert nem döf, csak áll.

Öved délkörét oldozd meg hamar:
minden tájnál szebb földet takar.
Pruszlidat vesd el, olyan feszesen
tapad; más nem lát bele, de nekem

hadd suttogja a susogó selyem
esése, hogy most lefekszel velem.
Fűződve régtől féltékeny vagyok,
de megnyugtat, mikor kikapcsolod.

Oly szép vagy, ha ruhád leengeded:
kibukkanó nap nyári kert felett.
Cipődet rúgd le gyorsan; várja lágy
talpadat nászi templomunk, az ágy.

Engedd szabaddá szeretőd kezét,
hadd nyúljon alád, mögéd és közéd.
Amerikám! Frissen fölfedezett
földem, melyet bejárok, fölfedek,

aranybányám, országom, hol mohó
kényúr vagyok, egyeduralkodó,
s boldog pionír, miközben sötét,
kincseskamrámon ujjam a pöcsét.

A lélek úgy teljes, ha testtelen,
s a test akkor egész, ha meztelen.
Az ékszer nem kell, az csak elvakít,
mintha Atlanta kincseket hajít,

s a bolond férfi szeme ottragad
gyöngyöm, gyémántom, mert azt látja
csak, ami képkeret, könyvön díszkötés,
amatőr-öröm. De ennyi kevés.

Nyak, arc, derék, kar, láb, comb, csípő,
mell: a szeretőnek a nő teste kell.
A bűn nem bűn, és itt nem incseleg
az ördög sem. Engedd le ingedet.

Tárd szér magad, ne félj tőlem, ahogy
föléd hajlok. Gondold: bábád vagyok.
Mezítlenül is gondoskodom rólad,
vagy nem elég egy férfi takarónak?