Kipattant a szemem. Már megint kezdődik... Hunyorogva megnéztem, mennyi az idő, majd szomorúan konstatáltam, hogy még csak hajnali négy van. Kibotorkáltam a konyhába, és megittam egy nagy pohár meleg tejet, majd visszafeküdtem. Próbáltam még aludni. Egyik oldalamról fordultam a másikra, kitakaróztam, majd be, felráztam a párnám, morogtam idegességemben, csapkodtam, hánykolódtam, de annyit, hogy talán már tengeribetegnek kellett volna lennem. Végül, mikor már teljesen kifáradtam, néhány reménytelen könnycsepp futott végig felhevült arcomon, és álomba sírtam magam.

Kipattant a szemem. Már megint kezdődik... A vekkerem öt óra tizet mutatott. Sóhajtva zuhantam vissza. Mihez kezdjek már megint? Minden éjjel ez volt a műsor. Nem tudtam aludni, de ahhoz, hogy végleg kimásszak az ágyból, nem pihentem még ki magam. Felkapcsoltam a villanyt, majd mikor megszoktam a fényt, körbepillantottam a szobámon. Semmi, amit csinálhatnék. Akkor, közel két hónap után jött el az a pillanat, hogy tudtam, ez nem mehet így tovább. Meleg ruhát vettem fel, megmosdottam, majd kiléptem a lakásom ajtaján.

Céltudatosan, de lassan mentem, hiszen tudtam, hogy fél hatkor még bőven zárva van a gyógyszertár. Álmos emberek lézengtek a csípős reggeli ködben. A legtöbben munkába menet előtt szerettek volna még elfogyasztani egy jó kávét, vagy néhány friss pékárut. Az utcai lámpák még világítottak, de már nem sok hasznuk volt. Rohamosan lett egyre világosabb, úgy tűnt, mintha ott kint az idő is gyorsabban telt volna. Elhaladtam egy gyárépület mellett, ahol a dolgozók éppen leváltották egymást. Egy harmincas éveiben járó fiatalember vágott be elém sietősen. Neki dolga volt, nem úgy, mint nekem. Ahogy tovább haladtam, egy idős asszony tűnt fel egy ház előtt. Nagy, fonott kosárral indult el a boltba. Nyilván, még a régi életmódhoz volt szokva. A családja szerencsés lehet. Mire felkelnek, a friss étel már ott várja őket az asztalon. Elhaladt mellettem, és rám mosolygott. Viszonoztam, és ettől máris jobb kedvem lett. Mosolyogva indítani a reggelt nem is olyan rossz dolog.

Amint a gyógyszertárba érek, én is minden reggel így kelhetek majd. Még tíz perc, és már láttam is az épületet. Megnéztem a nyitvatartást. Közel háromnegyed órás várakozás várt rám. Pedig nem szerettem volna sok mindent, csak egy kis altatót. Leültem a lépcsőre, és onnan figyeltem tovább az embereket. A legtöbben már beértek a munkahelyükre, így alig volt életjel az utcán, pedig már világos volt, a lámpák sem égtek. Néha - néha elhaladt egy-egy futó ember, akik vagy nem tudtak aludni, vagy odafigyeltek a testükre. Biztosra tudtam, hogy én képtelen lennék reggelente ekkora energiaigényű cselekvést végrehajtani. A térdemre hajtottam a fejem, és úgy várakoztam tovább.

- Elnézést!
Felnéztem, egy középkorú hölgy állt előttem.
- Szia! - köszönt még egyszer.
- Jó napot!
- Adhatok egy szórólapot?
- Hát maguk még ilyenkor sem hagyják az embert nyugton?
- Ez nem olyan.
- Bármilyen legyen is, köszönöm, nem érdekel.
- De azt sem tudod, mi ez. Hadd mutassam meg! Én egy karitatív szervezet tagja vagyok, ahol olyan fiatalokat közvetítünk ki különféle...
- Azt mondtam, nem érdekel! Szépen megkértem, hogy hagyjon békén! Csak szeretném megvárni nyugalomban, amíg kinyit ez a gyógyszertár, aztán meg szeretnék venni egy nyomorult gyógyszert, amitől végre tudok majd aludni. Mert nem tudok. És ettől kikészülök. Láthatja, milyen idegbeteg vagyok. Ne menjen el, ha magához beszélek! Most Ön hallgasson meg végre valakit! - kiabáltam utána.

De a nő elment. Teljesen kikeltem magamból. Egy idegennel kiabáltam hajnalok hajnalán az utcán. Tényleg szükségem volt arra a gyógyszerre, hogy végre ki tudjam magam aludni. Visszaültem a lépcsőre, és tovább szenvedtem. Megnéztem az órám, és boldogan könyveltem el, hogy már alig több, mint tíz perc maradt hátra. Tovább figyeltem az embereket, majd megakadt valamin a szemem. Újra az a nő jött felém. Rosszat sejtettem. Megállt előttem, és bűnbánó hangon szólt hozzám:

- Én csak a munkámat végeztem.
Nem igazán tudtam, mit mondjak, így csak bólintottam.
- Nem tudsz aludni? - kérdezte.
- Nem.
- Akkor miért erőlteted?
Ez egy nagyon jó kérdés volt. Miért is akartam mindenáron aludni? Mert minden ember alszik, amikor én nem. Ez a szokás.
- Nézd meg őket!
Két idős úrra mutatott, akik egy padon ülve beszélgettek, nevetgéltek, bizonyára nosztalgiáztak.
- Mit nézzek rajtuk?
- Nem törődnek azzal, hogy mi a megszokott. Minden reggel kiülnek ide, és beszélgetnek. Ők sem tudnak aludni, de ők találnak valamit, amivel eltölthetik az idejüket.

Rá kellett jönnöm, hogy a nőnek igaza volt. Az idő rohan, és nem érdemes a társadalmi normákra fecsérelni. Csak azért akartam aludni, mert mindenki más is azt tette. Drága időt vesztegettem feleslegesen. Magamra aggattam egy kényszerzubbonyt, melyet a pirulákkal csak szorosabbra akartam húzni. De azon a reggelen a szórólapos hölgy lerángatta rólam. Nem vártam meg, amíg kinyit a gyógyszertár. Másnap vettem egy tünemény kiskutyát. Azóta ketten nem tudunk aludni, és ketten megyünk sétálni. Ha kell, reggel négykor. Mert az élet szép, és mi kiélvezzük minden pillanatát.