Nehezen halássza ki papucsát az ágy alól. Nem akar villanyt kapcsolni, a Hold elég fényt ad a szobában. Így is úgy érzi, fáj a szeme. Sok a kép, amely csak úgy pereg előtte, mint a gyorsvonatból a táj. Minden cselt bevet, számolja a bárányokat, lassan veszi a levegőt, és mégis azon kapja magát, hogy csapongva járnak gondolatai. Szinte zihál. - Fel kell kelnem. Gondolatát tett követi. - Csak az az átkozott papucs. Na végre.

Megerőltetve szemeit kutatja az óramutató állását. Úgy érzi, hosszú-hosszú órák óta hánykolódott az ágyában. Tíz perccel múlt éjfél. Az ajtóig tapogatózik, ott mellette a fogas, arra akasztja esténként a vékony házikabátját. Kéznél van, amikor éjszaka ki kell menni rákiabálni a szomszéd kutyákra. Sokszor olyan éktelenül ugatnak, mint akik arra hivatottak, hogy felverjék az éjszaka csendjét. Olyankor rájuk kiált egy nagyot és pár pillanat múlva a csend lesz az úr.

Ma éjjel csend van. A korpás kenyér és a bögre tej, ami a gyomrát telítette el este, már kiürült és jelezte, képes lenne befogadni újabb ételt. A konyhába érve felkapcsolja a lámpát, a kenyértartóból elővesz egy sercnit, amit este levágott, a bádogbögréből kanalazik egy kis aranysárga kacsazsírt, rákeni a kenyérre, ami ahogy olvad, úgy csillan meg, mintha kacsintana felé egy csillag az égen.

Az utolsó kacsát vágta le. Megtépázva találta a minap. Még mozgott, nem lehelte ki teljesen a lelkét. A kutyák támadták meg. Éhesek nem igen lehettek, hiszen a szomszédjai jóravaló emberek, táplálták tisztességgel az állatokat. Izmos, egészséges testük árulkodott erről. Bundájuk fénye, szemük tisztasága mind jelét mutatta annak, hogy jó soruk van. Nincs kizárva: jobb, mint az övé.

Könnyeivel küszködve tette fel akkor a vizet, miután elvágta a kacsa nyakát. Még folyt belőle vér is, bár fáradtan csurgott, nem volt az állatban elég erő ahhoz, hogy pumpálja kifelé. Tudta azt is, hogy nem fogja jóízűen elfogyasztani, ráadásul, még egyáltalán nem gondolt arra, hogy levágja. Ünnepnapokra tartogatta, ünnepi éteknek szánta. Tejjel párolva, frissen, ropogósan, pirosra sütve.

Most pedig a zsírját keni szét a kenyéren, közben nagyot nyel. Az elsőt a keserű gondolat szülte kín miatt, a másodikat, mert összegyűlt a nyál a szájában. Kettősség. A minden rosszban van valami jó kettőssége. Tenyerébe fogja a karéjnak nevezett sercnit, elfordítja a zárban a kulcsot, és letelepedik a verandán árválkodó fonott székre. Belátja az egész kertet, ahonnan a telihold üdvözöl mindenkit maga körül, megmutatva hatalmát. Ilyenkor többen küszködnek azzal, hogy nem jön álom a szemükre. Beleharap a kenyérbe, forgatja puhítja a szájában, amikor megpillantja a közeledő kutyákat.

Egy pillanat alatt elszáll a nyugalma, és valami megmagyarázhatatlan érzés keríti hatalmába. Valami olyasmi, mint amikor azt érzi az ember, kirabolták, megfosztották attól, ami sokat jelent számára. Ez az érzés megrázza egész testét, érzi, újból szaporább a légzése, gyorsabban ver a szíve.

A kutyák jönnek, közelebb, egyre közelebb. Egészen közel, már az orra előtt áll az egyik, szinte az arcába hajolva. Érezi bűzös leheletét, látja, ahogy csorog le a pofáján a nyál. A kenyeret feléje dobja ijedtében. Az eb ráveti magát a kenyérre, szinte egy falatként nyeli le. Majd hirtelen megfordul, és újból felveszi azt a pozíciót, amelyet az előbb.

Széttárt karokkal hadonászva akarja tudtukra adni, hogy nincs, nincs több. - Nem volt még elég?

Ez lett a végzetes mozdulat. A szemek elborulnak, vérbe forognak, fogak villannak, és a morgás jelezi: támadás!!

A kacsa illata a halál felé vezető út első lépése lett.

A Hold egy felhő mögé bújik, mint aki nem akar részt venni ebben az eszeveszett játszmában. A csillagok mit sem sejtve csillannak meg, mint a kacsazsír a kenyéren.

****

Kocsisné Solymosi Marietta vagyok, Kaposvárott születtem 1960-ban pedagógus szülők gyermekeként.
Édesanyám tanítónő, édesapám magyar-történelem szakos tanár volt. Az irodalom szeretete gyermekkorom óta elkísér. Szavalóversenyeken, irodalmi vetélkedőkben sok-sok alkalommal részt vettem. A versek különösen közel állnak hozzám. Kedvenc költőm Radnóti Miklós, de a költészet terén e mellett még sok-sok költő veseit magamba zártam.

Az írással régóta barátkozom, saját kedvtelésből, bár sokáig senki elé nem tártam. Egy alkalommal édesapám hallotta, amikor hangosan felolvastam és magnóra mondtam saját versemet. Később mesélte el, hogy könnybe lábadt a szeme, amikor hallgatta. Nem szeretett volna megzavarni.

Sok év kimaradt ezután írás tekintetében, pénzügyi területen tanultam, majd dolgoztam. Férjhez mentem, majd a három gyermekem nevelése az időmet teljességgel kitöltötte. Az olvasás szeretete viszont annyira megmaradt, hogy esténként, ha pár oldalt is, de olvastam. Ez a mai napig lételemem.

2009-ben elhatároztam, hogy közszemlére teszem írásaim egy részét, és újból elkezdtem írni. Egy irodalmi portálra regisztráltam, és ott publikáltam, publikálom a mai napig írásaimat. A második otthont jelenti számomra.

Inkább a versek, amelyek közel állnak hozzám, de a próza írásával is megpróbálkoztam, jelenleg is írok a versek mellett. Ezenkívül egy regényem is folyamatban van.

Az írás kitölti az életem, szeretem tenni, a csodálatos magyar nyelvvel játszani, a rímeket megszólaltatni.
Boldog vagyok, hogy megáldott Isten egy olyan adottsággal, hogy képes vagyok kibontakozni. Szeretettel nyújtom minden soromat a kedves olvasóimnak, hiszen hozzájuk intézem soraimat, és merítek is bőséggel belőlük.