Fázósan fogja össze a legfelső gombja fölött a kabátját. Metsző a hideg, a késő őszi szél már a telet idézi. A finom, meleg ágyra gondol vissza, arra, hogy pillanatok alatt elaludt, pedig a gondolatai ritkán hagyják elnyugodni ilyen hamar.

A korai busszal kell indulnia, hiszen hosszú út vár rá, késő éjjel lesz mire hazaérkezik. A buszmegállóban álmos emberek ácsorognak szótlanul, várják a járatot. Valamivel kevesebben , mint a megszokott hétköznapokon. Kegyeleti ünnep van. Halottak napja.

Az őszi szél hordja a leveleket, az elmúlás hullik a fákról, nem feketében, sötétbarna zizegő ruhában. Méltóságteljesen búsan.

A temető platánfái alatt szőnyegként terül el a nyáron még árnyat adó lomb, mintha vigyázná a temető csendjét, tompítaná a kopogó cipősarkok zaját. Bús dal ébredezik benne... "Csak a jók mennek el..."

Gyertyák ezrei adnak áhítatos fényt, ontják a belső meghittséget, meleget. Krizantémok ropogós szirmai , krémszínbe, hófehérbe öltöztetik fel a sírokat a csendes estén.

Mécsesek lángjai járják táncukat, hajlékonyan fel-fel lobbanva , mint a szívek lüktetése. A sírok mellett csendes, néma emlékezés, gyász, kegyelet.

Lazít a kabáton. A felső gombot kinyitja, mégsem jó...
Ott valami legbelül markolja a torkát. Homályosan lát, de nem is akar látni most. Emlékeket jött felidézni, pillanatokat. Életet, az elmúlás után. Felidézni egy mosolyt, az ölelést, a simogató kezet, a szeretetet.
Érzi a a közelséget, átjárja testét a fájdalom. Csorog arcáról a könny. Patakot, folyót növesztene belőle, hiszen az élet abban csírázik.

Gyertyát gyújt, pislogó lángja megvilágítja arcát, látni véli benne szeretteit. Ma különösen szép a találkozás. A találkozás melyben a halál órája, az új lét kezdete a szívekben, mely örökké él.

/Selanne/

***

Az utolsó hajnal

Már szinte késő éjszaka óta csöndben fekszik az ágyában, azon kapja magát mozdulatlan. Kémleli a plafont, s amikor az első fény beszűrődik az ablakon, végig pásztáznak szemei a szobán. A feltekert szőnyeg mellett sorakoznak a bőröndök, utazótáskák, retiküljének is csak ott jutott hely valamelyik táska tetején amely személyes iratokkal, orvosi jelentésekkel volt megtömve. Ezekre lesz elsősorban szüksége, azonnal amikor az új otthonába megérkezik.

Elérezett a nap amikor idős kora ellenére gyökeret vert léte, élete egy változáson megy keresztül. Költözik... Költözteti a gyermeke. Mert egy született, /szeretett volna többet / ám a sors így rendelkezett. Ő volt a mindene. Hitte, idős korában majd lánya gondoskodik róla, biztosít egy kisebb szobát számára. Ő majd csendben alkalmazkodva a fiatalokhoz úgy éldegéli le hátralévő napjait. Ez álom maradt csupán. Lánya hallani sem akart arról, hogy közös háztartásban éljenek. Heti rendszerességgel látogatta ugyan, bevásárolt, neves napokon vendégül látta, de arról szó nem lehetett, hogy magához is veszi.

Egészségi állapota már sajnos nem engedhette meg azt, egymaga éljen, a szíve rendetlenkedett, magas lett a vérnyomása. Sokat szédült, volt hogy elesett, és csak a szerencsének volt köszönhető nem ütötte meg magát úgy, hogy csontja törjön. A családi tanács összeült, majd döntöttek a sorsáról. Egy a közelben lévő idősek otthonában érezték őt biztonságban. Nem kérdezték meg mit szól hozzá, egyáltalán semmit nem beszéltek az elhatározásról. Egyik nap csengettek, egy fiatal pár állt az ajtóban akik azért érkeztek megnézzék a kiadó lakást. Hiába mondta, itt valami tévedés lehet, ez a lakás nem kiadó, a fiatalok udvariasan ugyan, de a tudomására hozták ez nem tévedés, ő hamarosan elköltözik innen egy öregotthonba. Megtántorodott. Az ajtófélfának dőlve alig hallhatóan suttogta.

-Akkor én, abba bele fogok halni.

Este a telefoncsörgés riasztotta fel a kétségbeesett gondolatai közepette. Odasétált, remegő kézzel füléhez emelte kagylót. Lánya vidáman érdeklődött megnézte ma a lakást egy fiatal pár? A válasz alig hallható igen volt. Az érzés ami hatalmába kerítette elviselhetetlen fájdalmat okozott. Mégis csak igaz, el kell hagynia szeretett otthonát. A karosszéknek támaszkodva alig hallhatóan suttogta.

-Akkor én, abba bele fogok halni.

A következő napokban felgyorsultak az események. Serény kezek gondoskodtak arról mi hamarabb össze legyen pakolva. Ő csak ült megtörten, szeméből sugárzott a szomorúság, olykor a félelem. Kurta mondatokkal válaszolt a kérdésekre, mi az amire szüksége van, hiszen mindent nem lehet odavinni? Pedig ami őt körülvette ahhoz mindenhez ragaszkodott, emlékek sorai ölelték át tárgyain keresztül. Nem tudta figyelemmel kísérni a gyors kezeket, csak annyit észlelt, egyszer a szoba egyik szegletébe pakolnak, másszor a másikba. Esteledett amikor a bal oldali holmikat kezdték elhurcolni a szobából. Odacsoszogott botjára támaszkodva kérdezte hová viszik ezeket a darabokat?

-. Konténerbe kerülnek - volt a szűkszavú válasz.
-Felesleges, ócska dolgokat nem viszünk oda! Pedig fél élete volt odahajítva a sarokba. Zakatolt a fejében az az egy mondat ami már szinte úgy érezte az őrületbe kergeti. Egyre inkább csak suttogta.

-Akkor én, abba bele fogok halni.

A szomszédasszonya aki az utolsó este meglátogatta, biztatta jobb lesz ott az élete. Ő elmesélte milyen gyorsan rendelkeztek felette, meg sem kérdezve mit szól hozzá? Nem gyökerestül emelték ki, hogy átültethető legyen, egyszerűen csak kiszakították, bízva talán abban nem azonnal, viszont belátható időn belül egyáltalán nem kell gondoskodni róla. Hullámzott fejében a mondat, nagyobb és nagyobb vihart kavarva elméjében rögeszméjévé vált a suttogás.

-Akkor én, abba bele fogok halni.

Felkelt az ágyából a kikészített fekete ruháját magára öltötte. Szédülést érzett. Maradék erejével elfordította a zárban a kulcsot megadóan, s miközben a konyha felé lépdelt egyre csak suttogta...bele fogok halni...bele fogok halni...

Féltérdre ereszkedve találtak rá, az asztal lábát átfonták öreg kezei, s mint egy imaszőnyegen, térdepelve suttogta el utolsó imáját. Kérve a mindenhatót, szólítsa magához, mert bele akar halni...

/Selanne/