Az 1956-os forradalom leverésének 59. évfordulóján, Magyarország gyásznapján a 11-es Huszár úti Őrvidék Ház méltó megemlékezést tartott. A volt szombathelyi Huszárlaktanya épülete tudományos és kulturális műhelyként évek óta ad otthont konferenciáknak, előadásoknak, különféle kulturális programoknak. Ezúttal a dr. Perger Gyula, Torony és környékének plébánosa, egyháztörténész, püspöki referens által tartott előadásra odasereglett érdeklődők töltötték meg az előadótermet, de még a folyosót is. Az előadás a 20. század egyháztörténetének egyik legkiemelkedőbb alakjáról, nemzetek szabadságának védelmezőjéről, Mindszenty József bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek életéről, letartóztatásáról, megkínzatásáról, számkivetettségéről és haláláról szólt.

„Ha a búzaszem nem esik a földre, és el nem hal, egyedül marad; de ha elhal, bőséges termést hoz" - kezdte a János evangéliumából vett idézettel beszédét a plébános. Mindszenty bíboros élete példa arra, hogy az elhalt búzaszem föltámad, és a kalászban, a sok kicsi magban újra él. Hiszen meghalt, de most is beszél hozzánk a jó pásztor.

Mindszenty József 1892-ben a Vas megyei Csehimindszenten régi nemesi család sarjaként született. Szülei (Pehm János és Kovács Borbála) szőlő- és földművelők voltak, akik gyermekeiket gondosan nevelték. Szülőháza - ahogyan emlékirataiban megemlékezett róla - az imának és az erényeknek volt otthona. Az elemi iskolát Csehimindszenten végezte el, majd 1903-tól a jó hírű szombathelyi Premontrei Gimnáziumban folytatta tanulmányait. Miután leérettségizett, a szombathelyi püspöki szemináriumba jelentkezett papnövendéknek. Ettől kezdve a rózsafüzért életének minden egyes napján elimádkozta, megkínzatása idején az ujjain mondta.

1915-ben gróf Mikes János megyéspüspök a szombathelyi székesegyházban pappá szentelte. Két éven keresztül a Vas megyei Felsőpaty (ma Rábapaty) plébánosaként, majd 1917-től Zalaegerszegen hitoktatóként tevékenykedett. 1919 októberében Mikes püspök a zalaegerszegi plébánia vezetésével bízta meg. A következő évtizedekben nemcsak templom-, hanem léleképítő tevékenységével is szolgálta a zalai megyei egyházközséget. Egyházépítő tevékenysége mellett egyháztörténeti kutatásokat folytatott, és nagy hangsúlyt fektetett a kulturális, a szociális és a karitatív munkára is. Fellendítette a város kulturális életét, támogatta, taníttatta a nincstelen, nehéz sorsú gyermekeket, szegénygondozást, kórház-, fogház- és szegénymissziós tevékenységet végzett, s mellette nagy odaadással végezte lelkipásztori tevékenységét is.

A szombathelyi szemináriumi évek jelentőségét Perger atya a következőképpen fogalmazta meg: „A szombathelyi szeminárium Mindszentyt felkészítette arra, hogy jó pásztora legyen Zalának. Zala megyei tevékenysége pedig felkészítette őt arra, hogy jó pásztora legyen a világnak." Élete szakadatlan munka volt - Istenért, az egyházért és a hazáért.

1944-ben XII. Pius pápa veszprémi megyés püspökké nevezte ki. Egy, a már elvesztettnek tekinthető háború értelmetlenségéről szóló, az ország elpusztítása és a zsidóüldözés ellen tiltakozó memorandum miatt (Apor Vilmos győri püspökkel, Shvoy Lajos székesfehérvári püspökkel és Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapáttal együtt) a nyilasok célkeresztjébe került, és a veszprémi másfél év egy részét börtönben töltötte.

1945 szeptemberében a pápa esztergomi érsekké, s nem sokkal később, 1946 februárjában bíborossá nevezte ki. Bíborossá avatásakor a Szentatya a következő szavakat intézte hozzá: „A 32 közül te leszel az első, akinek vállalnod kell a bíbor színnel jelzett vértanúságot!" Mindszenty József vállalta: a világ apostola, s Magyarország mártírja lett.

1945. március 4-én Szombathely városát és a székesegyházat is pusztító bombatámadás érte. Mindszenty József bíboros hathatós segítségével, a város, a megye és a kultuszminisztérium támogatásával, a Vas és Zala megyei lakosság adományainak is köszönhetően a székesegyházat alig több mint két év alatt újjáépítették. Az újjáépített templomot 1947. szeptember 7-én Mindszenty József bíboros, hercegprímás szentelte fel.

1947 nyarán egyházi vezetőként nagy szerepet vállalt az 1848-49-es forradalom és szabadságharc centenáriumi programjainak előkészítésében. 1947 augusztusában meghirdette a Boldogasszony-évet, mely a 20. századi magyar egyháztörténet egyik legkiemelkedőbb eseménye volt, s melynek ünnepségein, a püspöki székhelyeken és a búcsújáró helyeken a hercegprímás százezres tömegnek prédikált, s száz meg százezer magyar hívővel együtt imádkozott. A politikai hatalom a legkülönbözőbb eszközökkel (hatósági intézkedésekkel, a karhatalom felvonultatásával, rendőri erőszakkal) igyekezett megzavarni az összejöveteleket, de nem tudta megtörni hitüket és imádságukat. Az előadó Perger Gyula a Vas Népe, 1993. szeptember 14-i számából idézett egy esetet. Az 1948. szeptember 12-i celldömölki kegytemplom újjáépítését követő - Mindszenty által tartott - szentmise közben a tűzoltók bűzös, sárga folyadékot fecskendezve kocsival járták körül a templom környékét. Miután a hercegprímás kijött a templomból, egy locsoló kocsi termett mellette, s bűzös sárga lét fröccsentett felé. „Nem lépett félre akkor sem, csak elrántotta egy pillanatra a reverendáját, ahogy közeledett feléje a folyadék. Ösztönös volt ez a mozdulat. Aztán megfordult és megáldotta az autón lévőket."

Mindeközben Mindszenty az antikommunista magyar politika vezéralakjává vált. Elítélte a katolikus sajtó korlátozását, következetesen kiállt az alapvető szabadságjogok érvényesítéséért, síkra szállt a keresztény erkölcsi törvényeken alapuló társadalomért.

Az 1946-tól fokozatosan megerősödő politikai erők tudatosan törekedtek a papság és a hívők megfélemlítésére, az egyház meggyengítésére. Mindszentyt a sajtóban, a rádióban, a gyűléseken folyamatosan támadták, míg végül 1948. december 26-án letartóztatták. A ruhája alá rejtve, kebléhez szorítva egy töviskoszorús Krisztus-képet vitt magával, melyet korábban egy ismeretlen hívőtől kapott, s melyen a következő felirat állt: „Devictus vincit", azaz „Legyőzetve győz". Ez a szentkép volt az, ami erősítette hitében, a reményben, hogy ha ő, az ember legyőzetik is, mindazt, amiért ő szenvedett, Isten majd győzelemre viszi.

Kihallgatása során levetkőztették, megkínozták, megverték és megrugdosták, s végül bohócruhába öltöztették, kínzói így mulattak rajta. „Elég a testnek a magáé, de mintha a lélek még jobban égne" - írta később emlékirataiban. „A jóllakott, vigadó Heródes gúny-mulatsága" meggyötörte testét és lelkét. 1949-ben koholt vádak - a demokratikus köztársaság elleni szervezkedés, hazaárulás, kémkedés, valutaüzérkedés - alapján először kötél általi halálra, végül életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték.

Nyolc évnyi rabság után, 1956. október 30-án a szabadságharcosok kiszabadították börtönéből. A forradalom utolsó napjaiban mondta el híres rádióbeszédét, melyet a szocialista propaganda később ellene fordított, s melyet - említette meg nem mellékesen az előadó - sajnos még ma is sok helyen, szombathelyi iskolákban is félremagyaráznak.

A szabadságharc vérbe fojtását követően a hercegprímás az amerikai nagykövetségre menekült. Testamentumot fogalmazott meg, melyben a családi tűzhely megóvására intette a magyar híveket: „Húzódjatok vissza a véres, zord időkben a családi körbe, az legyen tiszta és evangé­liumi. Apa, anya, gyermek eszményét Názáretben találja meg. Ilyen családokból épül újra hazánk." Végsőkig hitt a haza újjáépítésében; rendíthetetlenül harcolt a vallási elvekért, az erkölcsi tisztaságért, az igazságért. Másnap édesanyjához fogalmazott levelet: „... kész vagyok, ha kell, életemet adni. Édesanyám, ha úgy lenne, ne gyászoljon engemet (csak odaát találkozásunkért imádkozzék!). (...) Úgy érzem, nem hiába éltem és tűrtem. Húgaimat, övéiket szeretettel áldom. Tegyenek fenyőből koszorút, kevés virággal, édesapám sírjára helyettem. Családomban maradjon mindenki hű hitéhez, hazájához. Édesanyámnak megköszönök mindent, amit egész életemen át, főként, amit rabságom idején tett. Nincs több ily édesanya. Csókolja fia: József. Budapest,1956. november 7."

Az amerikai követség menedéket nyújtott számára; napjait biztonságban, nyugodtan, de lelki éjszakában élte.  A kommunista rendszer szemében továbbra is szálka maradt: mindvégig annak érdekében tevékenykedtek, hogy Mindszentyt a pápa elmozdítsa esztergomi székéből. A hercegprímás 1971-ben vette magára életének legnagyobb keresztjét. Száműzetésbe vonult, elhagyta hazáját, s ezzel a világban szétszóródott magyarok pásztora lett.

A '70-es években úgy tűnt, hogy a kommunizmussal a világban 100-200 évig számolni kell. VI. Pál pápa ezért - az egyház védelmének érdekében - jónak látta tárgyalásokba bocsátkozni a kommunista hatalmakkal. Az előadó hozzátette: „Bizony néha még a papok is elfelejtik azt a nagy igazságot, hogy „a történelem orgonáján mindig az Isten játszik." A pápa akkor még nem sejthette, hogy halála után, 1978. október 16-án a lengyel Karol Wojtyla, vagyis II. János Pál pápa felszentelése lesz az, ami az első szöget üti bele a kommunizmus koporsójába.

A magyar kommunista kormány végül elérte célját: nyomására 1973-ban a Szentatya megüresedettnek nyilvánította az esztergomi érseki széket. Mindszenty „megalázottan, megtörten, izzó lelki sebekkel, de megbocsátva és irgalommal a szívében"a pápa parancsának maradéktalanul eleget tett; 1973 karácsonyától 1975-ben bekövetkezett haláláig többé nem használta az esztergomi érseki címet. „A világ sok mindent elvehet tőlünk, Jézus Krisztusba vetett hitünket azonban soha" - vallotta. Élete végéig járta a világot, s a híveket imára buzdította.

„Tanítása legyen összekötő kapocs mindannyiunk számára" - zárta előadását dr. Perger Gyula plébános. „A világ sokat, nagyon sokat elvett tőle. De amit a világ elvett és megtagadott tőle, az olyan, mint a mag, mely százszorosan termett. Mert ha a búzaszem nem esik a földre, és el nem hal, egyedül marad; de ha elhal, bőséges termést hoz."

Az előadást követően Hende Csaba országgyűlési képviselő hálás szívvel köszönte meg dr. Perger Gyulának a „rendkívül lélekemelő, lélekerősítő és tudásgyarapító" emlékezést. Köszönetnyilvánítását személyes emlékeivel zárta. Szülei annak idején sokat meséltek neki Mindszentyről. Tudvalevő, hogy a hercegprímásnak sokat kellett adnia a protokollra, hiszen esztergomi érsekként, hercegprímásként „a király után ő volt az első ember". Szülei emlékeztek rá, hogy amikor hatalmas főpapi asszisztenciájával felvonult, őt mindig édesanyja követte, és jóval mögöttük, lemaradva vonultak utánuk a többi méltóságok.

Köszönet az előadásért, az emlékező gondolatokért. Valóban lélekemelő este volt.