Az egyik legboldogabb szentestémet egy erdőségben töltöttem. Egy nagy, kétszintes faházban, ahová elvonult ünnepelni a család. Előtte sosem csináltunk ilyet, de akkor, apám jó éveinek egyikében, ezt gondolta ki, és mi nem mondtunk rá nemet. Emlékszem, odakint esett a hó, már napok óta, igazi testes, varázsos pelyhekben, a levegő tiszta volt és édes, csípős hideg, az ember küszködőn párát lehelt a tájba.

Kora délután sétára indultam, a fát már feldíszítettük, nem akartam a csengettyűszóig láb alatt lenni, inkább útra keltem a erdőben, a ropogó hóban. Mentem sokáig. Utam végén egy tisztásra értem, a tisztás végén újfent folytatódott az erdőség, egy nagyobb bércre caplattak fel a fák, s álltak ott vigyázón. Akkor és ott láttam meg. A szarvast. Ahogy megállt a hegygerincen, fejét felvetette, érdeklődőn a szélbe szagolt, megrázta okos fejét, felém nézett, hosszan, sokáig, kissé megrezzentette magát, majd elpattant a széllel.

Percnyi idő volt, vagy tán annyi se, de tudtam, hogy ott és akkor a tökéletes szépség volt jelen. Az isteni szép. Mint Jézus a jászolban. Betlehemben, decembernek azon napján. Lázasan kutattam tovább a szememmel, hol, merre rejtezhet, mi rémület űzte így el, de nem láttam újra. Csalódottan visszasétáltam, már majdnem odaértem a házhoz, amikor kifáradt, elgyengült őzsutát vetett elém a végzet. Alig volt benne erő. Amikor közelebb léptem hozzá, nem inalt el, nem védekezett, picinyke volt még, nem félte az embert. Gyorsan berohantam a házba és segítségéért kiáltottam. A többiek azt hitték, hogy velem történt valami, tapogattak, kérdezgettek, hol fáj, mi fáj, én meg egyre harsogtam: az őz! az őz! odakint fekszik, megfagy, meghal, se anyja, se apja, nincsen neki senkije...

Elsőnek apám értette meg, mit is beszélek, gyorsan kabátot, csizmát húzott és rohant velem. Mutassam, merre van! Mentünk, mutattam. Hamar ráleltünk. Alig pihegett. Szeme lustán lecsukódott, egész bevette magát a hóba. Apám lágyan kiemelte onnan, ekkor rúgkapálni kezdett, de csak egy pillanatig, aztán hagyta magát. Bevittük a házba, és gyorsan orvosért telefonáltunk. Szenteste. Odafent az erdőségben. De a csoda újra jelen volt.

Lent a faluban élt, tevékenykedett egy idős lódoktor. Ő jött megnézni az őzet. Azt mondta nem nagy a baj, kissé kifáradt, kimerült, hagyjuk pihenni, így hamar magára talál majd. Hagytuk. Pár óra múlva már vidáman ficánkolt körünkben. Itattuk-etettük kedvére. Igen válogatós fajta volt, a répát kiköpte, az almából, körtéből többet is elnyammogott. Velünk töltötte az éjszakát. Ott, a házban. Másnap már sokkal jobb színben volt, ezért az orvos javallatára, aki eljött megint megnézni, apám visszaeresztette a vadonba. Amint kiengedtük, nevetve elszaladt.

Hosszan néztem utána. Mielőtt bevette volna magát a fák sűrűje közé, emlékszem, tisztán láttam, hogy várja ott valaki. A családja. Egy gyönyörű, kifejlett nőstényszarvas. Ugyanaz, akit tegnap láttam. Ugyanúgy tett, mint legutóbb. Figyelőn beleszagolt az érces légbe, fejét megrázta, most prüszkölt is hozzá egy kicsinykét, majd maga elé engedve sutáját, s lágyan elpattantak a növő szélben. Pirultan, boldogan. Később még sokáig éreztem a házban az őzszagot. Édes volt, gyermeki. Jászolillatú.