A magyar konyha méltán világhírű. Önmeghatározásunk nagybetűvel szedett alfája és omegája. Néha viszont az embernek kedve támad egy zsíros deszkára. Csak úgy. Rendezvényeken pláne. Előfordul, hogy nincs kedvem hosszasan sorba állni, majd ingatag nejlon tányéron beletörni a műanyag kés-villát valami magasan strukturált főételbe. Csak nekitámaszkodnék a falnak, miközben kezemben egy zsíros deszkával azon morfondírozok, hogy az elálló fülű holland trombitás, ott a színpadon tényleg alulintonálta a kétvonalas fiszt, vagy sem. Mire eldöntöm, el is fogy a deszka. 

A zsíros deszka a magyar gasztronómiai néplélek legmélyebb bugyraiból bújt elő. A világ többi részén teljes megdöbbenéssel veszik tudomásul, hogy mi ezt megesszük, következésképpen ez is egyfajta hungarikum. Valószínűleg még az őshazából hoztuk magunkkal a nyereg alatt, és akkor még nem is említettem azt a példátlan változatosságot, amit a zsíros deszka terén produkál ez a kicsi, de leleményes nemzet.

Közismert, hogy az olaszoknak számtalan elnevezése van ugyanarra a tésztára aszerint, hogy milyen alakú: hosszúkás, szögletes, üreges, tömör, sima felületű, vagy rovátkolt, ferdén vagy egyenesen vágott, stb... Ugyanezt a változatosságot könnyedén hozzuk mi is a zsíros deszkával, csak jóval kisebb volt a píárja. 

Disznózsír, kacsazsír, libazsír, sült hús zsír (azokkal a fincsi, barna kis izékkel) kolbászzsír, sózott, sima, erős Pistás, darált paprikás, piros aranyos, zöldpaprika szeletes, pritamin paprika szeletes, ugyanezek karikára vágva, esetleg csemege és méregerős változatban, uborkás, hagymás, azon belül vöröshagymás, lilahagymás, újhagymás, póréhagymás, snidlinges, stb... stb... stb... A lehetőségek száma végtelen. Ezt a végtelent célozza meg a zsíros kenyér gasztronómiai offenzívája.