Az igazság az, lassan egy éve, hogy próbálom magamban újraértékelni mindazt, ami nagyobbik fiam középiskolai felvételije kapcsán velünk és a környezetünkkel történt. Azt a gyakran sokkterápiának tűnő folyamatot, amin kénytelenek voltunk átesni, elviselni. Sokáig úgy gondoltam, az egészséges megmérettetés igenis kell - mindannyiunknak, gyereknek, tanárnak, szülőnek. Ma is így gondolom. És ebből különösen az egészséges fogalmát hangsúlyoznám. Ami korántsem egyenlő azzal a hisztérikus hangulattal, aggódással, feszültséggel, amin annyi család átesett és átesik jövő januártól márciusig. Nem tisztem értékelni a középiskolai felvételi rendszert, csupán azt látom, hogy a végső eredmény tekintetében túlzottan sokat vár el, az elviselhetőnél lényegesen nagyobb stresszt helyez a gyerekvállakra, még akkor is, ha hordozójuk 14 évesen már 170 cm magasra nőtt.

A középiskolai felvételi tesztlapokat töltik ki a felvételiző diákok a Szent Margit Gimnáziumban.
MTI Fotó: Honéczy Barnabás

Valójában persze a terheket nem nekik kell cipelni, nekik "egyszerűen" csak megfelelni kell egy olyan helyzetben, amiről mást sem hallanak az iskolában és sokszor otthon is, hogy a sorsod múlhat rajta. Igaz, egyáltalán nem mindegy, milyen antréval indul az ember, de az, hogy ezt a helyzetet még azzal is nehezítjük, hogy minden áldott nap felhívjuk erre a gyerek figyelmét, hogy a heti öt napból, már hatot tölt az iskolában az előkészítőkkel együtt - nos, ez már rajtunk is múlik. Tudom, mi az, ha a saját szülői elvárásainkat testáljuk a gyerekre anélkül, hogy tiszteletben tartanánk a képességeit. Tudom, hogy ezzel akár meg is betegíthetjük az amúgy lelkiismeretes kölyköt. És sok mindent tudok még, egyet kivéve. Hogy a következő felvételi időszakban a kisebbik fiammal  hogyan jutunk túl. Hogy mennyire tépáz meg minket, mert úgy látom, legyünk bármilyen erősek, a vitorlázatot ez a vihar is megtépheti. Ilyenkor tényleg kapaszkodót jelenthet egy jó könyv.

A jó könyvet, a könyvtámaszt pedig most David Elkind Hajszolt gyerekek című, Felnőni túl gyorsan és korán alcímű kötete jelenti. Elképesztő, hogy az amerikai gyerekpszichológus, akinek tudományos munkásságát az egész világon elismerik, először 1981-ben jelentette meg azt a művét ugyanezzel a címmel. Elkind ugyanis már akkor azt érezte, hogy minden technikai vívmány, technológiai felgyorsulás arra kényszeríti a társadalmat, a családokat, hogy túlhajszolják gyerekeiket. Azóta már a mostanival együtt három új, javított és bővített kiadást ért meg a könyv, hiszen annyira sok minden változott az eltelt évtizedekben. Bár az ember általában nem szívesen olvasgatja az előszó című roppant izgalmasnak tűnő fejezetet, még kevésbé három előszót, ennek a könyvnek az esetében érdemes időt szánni rá. Azért is, mert Elkind folyamatosan javítja önmagát, bővíti az ismerteket, jó látni, hogy igenis lépést tart a változásokkal. Azt pedig még jobb, hogy ezekre a lépésekre keres szülői szempontból megszívlelhető megoldásokat.

Fotó: hirado.hu

Tény, hogy a Hajszolt gyerekek kötet túlnyomórésze az amerikai gyerekekről, szülőkről szól. De azok az általánosságok, amelyeket Elkind megfogalmaz egyetemlegesek. Mert bár lehet, hogy hazánkban a 18 éven felüli filmeket nem tesztelik 10-12 évesekből álló fókuszcsoporton, de igaz, hogy a mi iskoláinkban is töretlenül zajlik a siettetés, hogy a tesztelés mindent áthat, hogy azt egyre inkább az érettség kritériumaként használják. Az is általános érvényű, a mai szülők esetében a gyereknevelés sokszor ütközik a karrier fogalmával, válás után az új pár megtalálásával, az pedig végképp megállja a helyét, hogy a gyerekek nem tudnak szerveződni, nem nyilatkoznak a médiában és nem szavazhatnak saját magukat illetően. A gyerekeknek tehát felnőttekre van szükségük a föld bármely pontján, akik kiállnak értük, akik szeretik őket. És akik kevésbé stresszelik őket - teszi hozzá a szerző.

Mert óriási bajnak tartja többek között a korai szellemi teljesítmény megkövetelését, stresszfaktornak tekinti a tanulmányi siker nyomását, ami a gyors felnövekedést követeli, de nem fogadja el azt sem, ha a szülő - a gyerek életkorának megfelelően - nem jutalmazza szabadsággal a felelősséget, és azt se, ha a gyerek szabadságjogokat követel felelősségtudat tanúsítása nélkül.

Elkind úgy tanít ebben a könyvben, hogy észre sem vesszük, mert nem hangzatos tippeket ad, hanem általánosságokat fogalmaz meg, nagyon sok információval és példával alátámasztva, és ami ennél is nagyszerűbb, elgondolkodtat. Megerősít vagy épp ellenkezőleg: "újraterveztet", akár egy GPS.

Az egyik kedvenc idézetem ebből a könyvből Elkind saját példája: pszichológusként gyermeke óvodai csoportjába egy foglalkozásra látogatott el. Az óvónéni arra kérte, hogy egy problémás kisfiút figyeljen meg a csoportban. Elkind csendes szemlélőként ült le a gyerekek mellé, akik épp arról beszélgettek, hogy kinek az apukája fontosabb ember. Az egyik kisfiú azt mondta, az övé, mert ő orvos, rengeteget keres és úszómedencéjük is van. A másik azt, hogy az ő apukája ügyvéd, Washingtonba repül és beszélget az elnökkel is. A harmadik azzal dicsekedett, hogy a papájának hatalmas cége van, és magánrepülője is. Mire Elkind kisfia ennyit mondott: "Az én apukám itt ül!" és büszkén rámutatott a papára.

Ezt kívánom minadannyiunknak, hogy függetlenül attól, mekkora is a gyerekünk, majd jó érzéssel mondhassa el ugyanezt, legyen szó anyáról vagy apáról.