Fűzfa Balázs és tanítványai meglepetésműsorral köszöntötték a lányokat, asszonyokat a nőnap alkalmából az Egyházmegyei Könyvtárban. Ahogy a Genius Savariensis Szabadegyetem irodalmi estjein megszokhattuk, Fűzfa Balázs és tanítványai kitettek magukért. Komolyabb és nehezebb, vidámabb és szomorúbb versek, dalok hangzottak el. A műsor a szerelemről, szépségről szólt, de előbukkant az élet árnyoldala is. Az ünnepeltek (vagyis a közönség) maguk is megszólaltak, Fűzfa Balázs közös énekléssel indított,

„Éljen minden bájos szép nő" hallatszott sok-sok torokból. Doma Bence arról énekelt, hogy szabad-e az édenkertben almát szedni. Ez a dal, és Benjámin László verse kellő alapot teremtett a további produkciókhoz. A magyar irodalom legszebb mondata Madách: Az ember tragédiájában hangzik el, a 15. színben.

„Anyának érzem, óh, Ádám magam."

Éva sokszínű megjelenése a műben a nők sokszínűségére, és egyben Madách nők iránti ellentmondásos viszonyára utal. Éva az a személy, aki ébren tartja az emberiség reményét. Míg Ádám aktív alakítója, addig Éva sorsának passzív elszenvedője. Radnóti Tétova ódája, mely tele van szívet melengető képekkel (Rozmán Kristóf előadásában hallhattuk), éles ellentétben áll Petri György: Hogy elérjek a napsütötte sávig című versével.

Hogy elérjek a napsütötte sávig

Szokványos nyári éjszakának indult.
Sétáltam kocsmáról kocsmára.
Talán éppen a Nylonban ittam,
a HÉV-végállomás mellett, a Margit hídnál
(vagy azt akkor már lebontották?). Nem tudom,
lehet, hogy a Boráros téren.
Ezek a séták mindig
reggelig vagy épp két napig tartottak,
és akárhová vezettek.
Mindenesetre, valahol ültem, ittam.
(Akkor még akármit - kostolódó ifjúság.)
Még nem olvastam a kocsmákban,
nem, nem, még nem temetkeztem
könyvbe-újságba, nem fixíroztam az asztal lapját.
Még nem idegesített fel, ha szóltak hozzám. 

"Fizetsz valamit?" kérdezte egy dohánykarcos
női hang a hátam mögül. Fiatal hang volt.
"Kérjél" - mondtam felé fordulva. Ötven
körüli nő állt rézsút mögöttem. Letapadt,
koszmós, egykor világosbarna haj;
beroskadt íny, cserepes ajkak, vérágas
kötőhártya, aquamarin szemek[*],
megsárgult, fehér műszálas pulóver,
barna nadrág, szemétben talált fehér strandcipő.
Kevertet kért és sört, pikolót. Ízlését nem vitattam.
"Eljövök egy huszasért" - mondta. Ezen meglepődtem.
Az ár - árnak - képtelenül alacsony volt (már akkor is).
Ismertem a Rákóczi téri kurzust. Húsz forint az nem ár.
Másrészt a nő nem állta volna meg a helyét
a Rákóczi téren, sőt semmilyen téren.
Az lett volna a logikus, hogy ha akar valamit, ő fizet.
De sokkal többet. Márpedig akart. "Gyere,
akarom" - mondta -, "nagyon szeretnék."
Soha nőt nőiességében megbántani nem tudtam
(hacsak nem kifejezetten ez volt a célom).
No de hogy... Mentem; úgy éreztem: muszáj.
Hiszen űzött voltam és zavaros,
mint a fölkavart iszap akkoriban, és
csak ezekben az "Eszpresszókban", "Büfékben"
érezhettem némi álfölényt
a nélkülözés és hajléktalanság valódi nyomorultjai között.
Sokáig vonszolt egy hosszú utcán, hozzám bújt.
Ez kínos volt, de szerves része a törlesztésnek.
Átöleltem,
egy pincében kötöttünk ki, nagyon sok lépcsőt
mehettünk lefelé valami nem tudni honnan
derengésfélében.
Az ágy. Befilcesedett vatelindarabokból összekotort alom.
Nem vetkőzött, csak megoldotta, lejjebb tolta magáról a nadrágját.
"Így szoktam meg, ha bokor alatt dugok"
- mondta közvetlenül. Nem volt ellenemre,
magam is csak a legszükségesebb mértékben,
meg a zakómat dobtam le - inkább legyen koszos, mint gyűrött.
"Csókolj meg." Hát igen, ez elkerülhetetlen.
Avas szájszaga volt, ajka pikkelyes, nyelve,
szájpadlása száraz, mintha egy üres szardíniásdobozban
kotorászna a nyelvem - mindjárt fölvérzi az éles perem.
Rettegtem, hogy menten a szájába hányok,
ettől viszont röhöghetnékem támadt,
ömlöttek durva bőrére a könnyeim, amíg
ura lettem a perisztaltikának. A lába köze
szűk, száraz. Alig tágul, alig se nedvesedik.
"Várjál" - mondta, és belevájt ujjaival
egy megkezdett margarinba, magába masszírozta,
aztán még egy adagot.
"ENNI is fog még ebből?"
"Meg tudom mosni valahol magam?" - kérdeztem később.
Egy csőcsonkra mutatott. A víz kilövellt, merő
lucsok lett a nadrágom, mintha behugyoztam volna.
"Ez is hozzátartozik" - mormoltam. Egy ötvenesem
volt még. A fejét rázta: "Mondtam, hogy egy
huszas, és ez nem az ára. Én akartam, a huszas
meg egyszerűen kell." "Akkor adj vissza" - mondtam -,
"értsd meg, nincs huszasom." "Hülye vagy"
- mondta - "ha vissza tudnék adni ötvenből,
nem kéne a huszasod" - mondta logikusan.
És a következő pillanatban elaludt nyitott szájjal.
Vállat vontam. ("ha ilyen büszke vagy"),
zsebre gyűrtem az ötvenest, megtaláltam a zakóm,
és botorkáltam fel a lépcsőn.
Hogy elérjek a napsütötte sávig,
hol drapp ruhám, fehér ingem világít,
csorba lépcsőkön föl a tisztaságig,
oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg,
komoran feloldoz, közömbösen fenyeget,
émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek,
nyári hajnal, kilencszázhatvanegy.

Vannak, akiket megbotránkoztat ez a vers nyíltsága és szókimondása miatt. Valóban, Petrinél megjelenik a rútság, a szerelem kiüresedése, a brutalitás, hogy a végén ott legyen a megtisztulás, a napsütötte sáv. A koszos pince a pokol szimbólumaként is értelmezhető, melyből a költő a mennyországba jut. Sokan a 20. század egyik legszebb versének tartják.

Baudelaire: A dög című versében ugyanúgy itt van a rút. A Fűzfa Balázs, Rozmán Kristóf, Doma Bence trióhoz csatlakozott Pesti Arnold. Elhangzott még Petrarca: Ha nem szerelmet című verse, Ady Endre: Őrizem a szemed, Lackfi János: A nőci ha negyven, Szabó T. Anna: A nő, aki negyvenes, és Kosztolányi Ilonája is. Hangulatos műsorban részesültek a nők, végre egyszer, ha csak egy műsor erejéig is, minden körülöttük forgott.