Valamit be kell vallanom: ahogy egyre több előzmény film jelenik meg mostanában, s ahogy a filmstúdiók elképesztő energiákat és összegeket ölelnek abba, hogy egy bevált sorozatot folytassanak, nekem pont így megy el a kedvem az egésztől. Egész egyszerűen az ez ember érzése, hogy amennyiben egyetlen részt sem látott, ám egy unalmas nyáreste mégiscsak kíváncsi lenne például a Majmok bolygója legújabb epizódjára, hát bizony a klubon kívül rekedt.

Ahhoz pedig, hogy felvegye a fonalat, bizony kevés az idő. Így zuhan ki a Star Warsból, ezért nem érti feltétlen a Pókember vonatkozásait, meg a Bosszúállókét sem. Persze állíthatjuk, hogy a részek önmagukban is megállják a helyüket, de jól tudjuk, milyen volt az, amikor a '90-es években a Dallas kultikus sorozatának megtekintése közben valaki feltette azt a kérdést, hogy ki is az a Jockey... Fájó pillanat, hiába.

A Majmok bolygója - háború című filmmel viszont nem ez a baj. Alkotói ugyanis kedvesen összefoglalva még a film elején elmesélik, hogyan is jutottunk abba a korba, amikor a majmok veszik át az uralmat bolygónkon. A meséből kiderült, hogy a majmok egy kísérletnek köszönhetően túlszárnyalták az embereket. Elszaporodva teljes hatalomra törnek, immáron ők a Föld urai. A városok elnéptelenedtek, a menekülő embereket valamilyen vírus tizedeli, a kevés életben maradt homo sapiens kis csapatokra szakadva bujkál és harcol a majmok ellen.

Nem túl kellemes felállás, lássuk be, és nem teszi különösebben szimpatikussá a majmokat és a gyilkoló embereket sem. Innen lenne szép megnyerni a háborút, azaz a nézőt, nem kevés időre, 140 percre. És ez az, ami nem sikerült Matt Reeves rendezőnek. Mert ugyan minden a helyén van, technikailag. Minden a helyén van érzelmileg. De egyszerűen képtelenség elhinni, és egy csöppet is azonosulni egy ló hátán vágtázó, fegyveres, beszélő majommal, aki az ember ellen harcol - bosszúból.

Persze mindenkinek megvan a saját érvrendszere, miért száll csatába, miként keveredik a háborúba, s azt is megtudjuk, hogy valójában senki sem vágyik az öldöklésre, csak a boldog békére. De mégis ezt teszik, legyen szó majomról, emberről, a kommunikáció sikertelen marad. Annál inkább sikeresek viszont a különböző fegyverek, aknavetők, ezerféle technikai megoldással, lásd lézeres, éjjel látó kütyük, drónok és társaik.

A romantikus vonal is megjelenik: egy talált ember kislánnyal veszi kezdetét a történetben, aki speciel beszélni sem tud, így nagyban hasonlít néhány azokra a majmokra, akik nem beszélnek az emberek nyelvén, csak mutogatnak. Meglepő, hogy az igazi megértés, a szív beszéde mégis a jeleken keresztül lesz képes áradni. S hogy mindez egy állat és egy gyerek számára oly magától értetődő.

És nyilván az is meghatja az az embert, amikor bármilyen történetben bárki elveszíti a családját. Még az is, ha egy majomról van szó. Ám valahogy mégis befogadhatatlan, hogy állatban - legyen bármilyen okos, intelligens - gyűlölet és bosszú támad. Ez a tulajdonság ugyanis az ember sajátja. A nem túl okos és nem túl intelligens emberé. Logikai bukfenc azt gondolni, hogy egy okos majomnak erre lenne szüksége.

A film egyébként tényleg remek technikailag, a látvány szuper, Andy Serkis (Cézár) játéka figyelemre méltó, de a film sajnos súlytalan marad, hiába zajlik komoly dráma a színen. Woody Harrelson azonban annyira gonosz tud lenni, hogy az ember tényleg összerezzen minden pillantásától. Az önmagát az őrületbe hajszoló katona figurájáról sok mindent megtudunk, megérthetjük miért vált főgonosszá, de azonosulni vele sem tudunk. Mondjuk úgy, hogy vele végképp nem. 

S hogy a boldog vég? Maradjunk annyiban, hogy természetesen lesz vége a filmnek. Lezárás is születik szerencsére, hiszen több mint két órát várni rá - nem kis áldozat.