Nem tudom pontosan, mennyi lehet a szabadtüdős merülés legjobb ideje,  de hogy a Dunkirk című film nézői 106 perces idejükkel felülmúlják azt, gyanítható.

A helyzet az ugyanis, hogy pontosan ennyi ideig nem vesz levegőt az ember ez alatt a film alatt. Mert egyszerre szorítja, marja a feszültség, az aggódás és a remény, hogy igenis jól alakulnak a dolgok. Hogy a II. világháború valamennyi túlélője pont ebben a filmben tűnik majd fel. De nem, erre ne számítson a romantikus hajlamú filmnéző, ellenben arra jóval inkább, hogy a legkeményebb pillanatoknál akarva-akaratlanul elkapja a tekintetét a vászonról. Persze, mi mást is várnánk egy háborús filmntől, különösen attól, amelyik a történelem leggyászosabb pillanatait örökíti meg? Pontosabban egy csatáét, a dunkirki csatáét.  Mégsem az elborzasztás lesz a film legfőbb erénye. Mert bár a hanghatásokból, a ránk mért sokkoló képekből nem néhány akad mutatóban, hanem (a film utolsó perceitől eltekintve) tulajdonképpen szinte az összes, mégsem ezért állunk majd fel szótlanul a főcím után.

Arról van szó, hogy mesteri művet látunk, az első pillanattól az utolsóig megkomponált mozit, ritkaság számba menő vonalvezetéssel és történetmeséléssel. A kép lassan áll össze, különböző személyiségű főhősök bukkannak fel, egy darabig nehéz eldönteni, hogy kik is a főszereplők. Aztán persze rájövünk, ők és ők, mellettük pedig mindenki.

Az a többszázezer ember, aki a II. világháború elhibázott katonai taktikai lépésének köszönhetően Franciaországban a tengerparthoz szorul és tehetetlenül arra vár, hogy kimentse őket a hazája. Azok a kiskatonák, akik szinte terítéken hevertek a német repülők gépfegyverei előtt. Azok, akiket lemészároltak, azok, akik megmenekültek és azok, akik a segítségükre siettek. Ők valamennyien főszereplői Nolan filmjének - ez pedig túlmutat minden filmbéli erényen. Nolan úgy mutatja be ezeket az embereket, gyarlóságukkal, félelmeikkel és hősiességükkel együtt, amilyenné vélhetően a háború teszi őket.

Három fronton zajlik a csata: a levegőben, a földön és a vízben.  A történések ideje különböző: míg a parton állomásozó katonák egy hétig várják kiszolgáltatottan a hajókat, addig a segítségükre siető angol gépek pilótái számára ez a csata néhány órán át tart összsen, a vizen levő hajók pedig egy nap alatt megfordítják sok százezer ember sorsát.

A hármas szám másként is jelentkezik: három fiatal katona élete fonódik össze néhány napra - ők szavak nélkül is értik egymást. Nincs más céljuk, csak megmenekülni abból a pokolból, amelyben tényleg csak a szerencsén múlik, hogy túlélik-e. Nem számíthatnak senkire, csak önmagukra, és arra, hogy kisebb hazugsággal felkerülnek majd egy, a sebesülteket szállító hajóra. Csakhogy hiába minden, a tragédia itt is bekövetkezik, ők pedig újra visszakerülnek a partra. Oda, ahonnan szabad szemmel is jól látják hazájukat. Ahol biztonságban lehetnének, ha valaki kimenekíti őket.

Csakhogy a segítség nem érkezik meg idejében. Anglia inkább feláldozza embereit, Churchill maximum 40 ezer ember megmentését várta el katonáitól, az ott levő négyszázezerből. Az, hogy végül háromszázeren menekültek meg - nem a politikának köszönhető.

Hanem azoknak az áldozatot vállaló embereknek, akik civilként indultak sajátjaik megmentésére. Lányok, asszonyok, középiskolás gyerekek , idős férfiak. Akiket a háború rémített ugyan, de jól tudták: ilyenkor más szabályok vonatkoznak mindenkire. A hősiesség, a bajtársiasság, az egymásért felelősséget vállaló emberek íratlan szabálya. Talán ezek azok a pillanatok, amikor az ember felemeli a fejét, kihúzza magát és joggal érezheti úgy: ez volt az egyetlen helyes lépése. Ha semmi mást nem tett volna az életben csak ezt, már megérte...  

Szép, megrendítő film a Dunkirk, felemelő és elgondolkodtató. Főszereplői:  Tom Hardy, Kenneth Branagh, Cillian Murphy, James D'Arcy remekül teljesítenek, a magyar szinkron pedig újfent remekel.