Lengyel Balázs első filmje egy ízig-vérig fekete komédia, tele rengeteg aktuálpolitikai áthallással és társadalomkritikával. Egy igazi tabudöntögető szatíra az 50-es évek keleti blokkjában uralkodó világrendről, fókuszban Magyarország és a Szovjetunió groteszk, "fogd meg, ereszd el" viszonyáról, miközben gúnyt űz a kommunizmusból és a fasizmusból is, jó érzékkel bazíroz a cigánysággal szembeni előítéletekre és a sztereotípiákra, úgy általában.

A főhős, a Kunmadarasi Vörösiszap Termelőszövetkezet permetező pilótája, Serbán Lajos, Lajkó (Keresztes Tamás), aki már-már betegesen vonzódik a csillagokhoz, köszönhetően egyrészt annak, hogy édesanyja bevezette a cigány asztrológia rejtelmeibe, másrészt pedig annak, hogy egy véletlen következtében Lajkó is bevezette édesanyját - a sztratoszférába némi műtrágya és a kerti pottyantós segítségével.

Azért budirakéta incidens után is akadtak olyanok, akik felkarolták Lajkó kozmonauta álmait, például Karmazsin Jenő (Gyabronka József), a téesz elnöke, aki mindent megtesz azért, hogy a tehetséges permetező pilóta eljuthasson Bajkonurba. De, közbeszól az 56-os forradalom, amikor Lajost letartóztatják, de az "űrhajós" kedvét ez aligha szegheti, a kínvallatást kiképzésként kezeli, nem mellesleg a börtönben újra találkozik édesapjával, Flóriánnal (Pálffy Tibor).

Végül,  a Nagy Szovjetunió és a kis hármas tervei egymásra találnak, így eljutnak a Csillagvárosba, ahol Brezsnyev, szovjet pártfőtitkár elnökletével és Jurij Gagarin elvtárs hathatós közreműködésével elkezdődik a kozmonauta-tehetségkutató, hogy eldöntsék, a magyar Lajkó, a német Helga Mengele, az észt Ilmar, vagy a mongol Timuzsin legyen az a szerencsés, akit kilőnek az űrbe.

A sztorin túl, a film képi világa csodálatos, látszik ugyan, hogy nem egy hollywoodi szuperprodukcióról van szó, de ügyesen hozza az 50-es évek Magyarországát, és zseniálisan keveri bele a Szovjetunió űrprogramjához készült áldokumentumfilmeket és archív felvételeket, előbbieken látszik, hogy a nagy rivális Egyesült Államok megtévesztésére szolgáltak csupán. A végeredmény nagyon valódinak tűnik, az egész film komolyan veszi magát, és ez a Lajkó egyik varázsa.

A másik pedig a karakterek. A címszereplő Néma Bob és Charlie Chaplin szerelemgyermeke, aki egyfajta némafilmesként küzdi végig magát a történelem viszontagságain, hogy elérjen a világűrbe, ritkán szól, de akkor általában meg is verik érte. Keresztes Tamás tökéletes választás, jól áll neki ez a jelentéktelennek tűnő kisember, akin átgázol(na) mindenki, de valahogy mindig talpon marad.

Mellé társul Karmazsin elvtárs, az ügyeskedő pártfunkcionárius, aki mindig ott van, ahol lennie kell, és benyal, hogy ott is maradhasson a húsos fazék közelében. Gyabronka József minden gesztusán érződik az 50-es évek minden nehézsége, ahogy a karaktere feláldozta magát a karrierért, kissé megkeseredett, de elégedett a sorsával.

Végül, ott van Flórián, aki megtestesíti a cigányságról alkotott sztereotípiákat; vagyis alpári, hazug és még tolvaj is. Ez az a figura, aki nagyon kilóg a történetből, túlságosan az előítéletekre bazírozva alkották meg ezt a karaktert, így esélye sincs a fejlődésre, és ez látszik is Pálffy Tibor játékán, aki vért izzadva próbálja megtölteni ezt a sztoriban tátongó űrt, amit Lajkó édesapja jelent.

A mellékszereplők is mind-mind hozzátesznek valamit a történethez, Beniuk Bohdan Brezsnyeve kegyetlenül nagy, míg az NDK-s úszónőkre emlékeztető Anna Böger egy trabális femme fatale. Gagarin és a kutyája azok, akik mellékszereplőkként is jelen vannak, és uralják a jeleneteiket.

Összességében nézve, ez egy jó szatíra, ami görbe tükröt tart a magyar történelem egy szelete elé, s ezzel humoros formában hívja fel a figyelmünket a velünk élő problémákra. Szociográfiai korrajz, ami úgy hazudja újra a történelmet, ahogy azt kell. Nálunk 8,5 vaskarikát ér a 10-ből, remek elegye A tanúnak és a Valami Amerikának.

Fotók: Vertigo média