A Dan Aykroyd - John Belushi páros, a Blues fivérek szerepében pompásan ráérzett a figurára: a stand up comedy a zenével, a kemény soul-lal, az extatikus gospel-lel, a magával ragadó blues-zal és a táncos show-val egy olyan tökéletesen egymásba illeszthető elegyet alkotott, ami példa nélküli volt a pop-, és a mozitörténelemben.                                                                        

Ezt az örökséget porolták le Sopronban, a Petőfi Színházban, és formálták úgy magyarosra, hogy a darab eredeti feelingje megmaradjon. Mert tudták, hogy a darab megunhatatlan. A szomszéd vármegye színházában Feke Pál és Serbán Attila, az itteni Blues-fivérek vállalták magukra a főszerepeket, amellett, hogy társrendezői, művészeti vezetői és a „Hungarian Show" változat megalkotói is voltak ez esetben Szente Vajkkal egyetemben. A tét óriási: egy színpadra kerülő, majdhogynem kétszereplős kamaradarabban majd két órán keresztül a topon kell lenni! Énekelni, táncolni, poénokat puffogtatni, a közönséggel csevegni, azaz figyelmet nem engedni lankadni. És ezt a két főszereplő a fekete öltönyben, nyakkendősen, napszemüveggel, azaz bluesbrotheresen tökéletesen megoldotta. Rajtuk múlott a darab sikere, és erről ők gondoskodtak is.

A számok magyar fordításban - Miklós Tibor munkája - hangzottak el, és néhányszor ugyan szokatlanul csengett a fülünkben, de hogy mindenkinek sikerüljön azonosítania őket, az utolsó sorokat azért eredetiben, angolul énekelték el. Titokban reménykedtünk, hogy a kettős szereposztással játszott Mrs. Murphy-t aznap este Tóth Vera énekelje. Szerencsénk volt. Bizony, mindkét számban (Think, Respect) nagyon oda kellett tennie magát, hogy a detroiti tiszteletes ötödik lánya, egy bizonyos Aretha Franklin dalát kiénekelje. A sikerben persze szerepet kapott a százvalahány éves Petőfi Színház szemet gyönyörtető szecessziós nagytermébe finoman beigazított mozi is, amely a látvány egyik fontos részéért felelt. A függönyként lehulló mozivásznon - Madarász „Madár" János tervei alapján - mindjárt kezdésként jókat derültünk a magyar variáció eseménysorával: a Blues testvérek egy röpke két órás időtartamra Sopronba jönnek koncertezni, de utána el kell iszkolniuk, mert jön a rendőrség.

Nos, a hazai légtérbe egy régi, egymotoros Cessna sportrepülővel érnek be, és fogadószemélyzet híján egy oldalkocsis Pannónia motorkerékpáron át közelítik meg a várost és annak színházépületét lápos tájakon, poros utakon. A látványon túl szerepet kapott a sikerben a Blues Brothers zenekar, amely gitár- basszus- dob- billentyűs- és a fúvóskórus, azaz trombita- pozan- szaxofon felállásban tökéletesen adta vissza a közismert darabokat. A héttagú csoport a kétszer háromnegyedórás „koncertet" egyetlen baki nélkül, pontosan, precízen kísérve az énekeseket hozta le, de a lényeg a felforrósodott hangulaton, a nézők lábdobogását, dúdolását kiváltó interpretáláson volt, arról nem is beszélve, hogy a szaxis és a gitáros közben - mert hát blues is volt egypár - igényes rögtönzésekkel is előrukkolt.

A két vokalista lány, Czerovszky Henriett és Vincze-Fekete Vera nemcsak kiválóan énekelték a sokszor igencsak nehéz magasságokban a dalokat, hanem kiválóan is mozogtak a zenére, átérezve annak lendületét. A siker további, látványos szereplői voltak a Blues Női Tánckar - a Soproni Balett tagjai-, akik az instrumentális számokban az egész színpadot betáncolva, az énekesek szereplésekor azokkal együtt mozogva Turi Lajos koreográfiájára táncoltak - fáradhatatlanul. Persze a visszatapsoláshoz mindenképpen kellettek azok a dalok, amelyek méltán jó értelemben vett slágerek lettek: a hangulatot felpörgető Expressway, a  She Caught The Katy és a Soul Man dögös soul-ok, a ragyogó magyar fordításban interpretált menüsor, a Rubber Biscuit, amelyhez hasonlót talán Török Ádám tud elhadarni, a lábdobogtató instrumentális Peter Gunn témája, a tapsolásra serkentő Stevie Winwood- dal, a  Gimme Some Lovin'. Elhangzott a koreográfusok munkáját nehezítő pörgős soul, az Everybody Needs Somebody To Love is, a sodró lendületű Shake a Tail Feather, a blues fővárosát magasztaló himnusz, a Sweet Home Chicago, az amerikai csavargók dala, a Going Back To Miami, a minket is Serbán által egy kis koreográfia elsajátítására tanító Flip, Flop & Fly, vagy a végén felcsendülő egykori Elvis- sláger, a Jailhouse Rock.

A darab sikeres, hiszen két hétre rá lehetett csak jegyet szerezni a mindig teltházat vonzó előadásra, amelyből mindössze 26 fog lemenni. De nem csodálkoznánk, ha Sopronon kívül máshol is találkoznánk a közeljövőben a Feke- Serbán páros szórakoztató, ugyanakkor mindannyiunkban nyomot hagyó produkciójával.

További fotók itt