Nagy Lászlónak hívnak, ez az anyakönyvezett, és becsületes nevem, amihez apai nagyanyám emlékére körömszakadtáig ragaszkodom. Írásaimat Cs. Nagy Lászlóként publikálom.

A legtöbb ember, így magam is az ifjúkor érzelmi viharaiban próbálkozik meg a versírással, és számomra már akkor kiderült, hogy nem a szokványos gondolatok mentén fogalmazódnak meg bennem a sorok, és ezt később tanárom is megerősítette. Így anno a Sárváron rendezett Ifjú Költők, Írók vetélkedőjén elért harmadik helyezésem adott egy lökést a továbbiakhoz. Aztán mint általában, az élet felülírja az álmokat, változott a fontossági sorrend, házasság, építkezés, gyerekek, család, és a versírás háttérbe szorult. Nyolc éve kezdtem ismét intenzívebben írni, először prózát, aminek eredménye egy száz oldalas kisregény, Sópiramis címmel, amolyan fantáziavilág, ami akár holnap-holnapután valósággá is válhat, az édesvíz szennyezését tekintve, nem is sci-fi, sokkal inkább amolyan jóslás a jövőről. Természetesen az asztalfióknak.

A nagy szerelem azért mégis csak a vers maradt, és a kezdeti botladozásokat követően kialakult a viszonylag egyéni stílus, szóhasználat, formavilág, amitől persze nem repedeznek a világirodalom márványoszlopai, de már valahol a vers és a költemény között talált magának helyet félúton.

Márciusban az a megtiszteltetés ért, hogy a Litera-Túra Művészeti Kiadó gondozásában, pályázati nyertesként megjelenhetett önálló kötetem, 220 oldal saját szülemény, és mondanom sem kell, felemelő érzés kézben tartani, annál is inkább, mert nagy kedvencem, és általam nagyon tisztelt kortárs költő, Király Gábor írt bele ajánlót, amiért hálás vagyok. Viszonylag széles skálán igyekszem számomra fontos dolgokat versbe önteni, így álljon itt a teljesség igénye nélkül pár vers, ami talán többet elárul rólam, mint azt magam tenném.

Elment

Denevérszárnyú gondolatok cikáznak
a füstkarikák s a kávéillat fölött.
Ólomszagú újságok betűi közé
dermedt, halálos csend költözött.

A szellő is... Tétován megállt aznap,
a vonatfütty valahol messze már hallgatott.
Rikkancs kiabált nyújtott-hangosan,
s a gangon kitártak minden ablakot.

Lelkek dermedtek rímes magányba,
a tinta pacát zokogva papírra cseppen,
egy gyerek karikát hajt a macskakövön,
a fákon fájó némaság, madár se rebben,

a nyomdagépek ólmos foltokat sírtak
a papírra, könnyük örök nyomot hagyott.
A szedőkeretben némán sorakoztak a betűk,
József Attila: halott!

Mesélek

Mesét mesélek majd neked, rengeteg mesét,
mindet ami elmesélhető,
elmesélem, hogy hogyan születtél,
és miért piros a háztető,
mesélek majd a folyóról, meg a tóról,
meg, hogy milyen nagyok a tengerek,
elmesélem neked, hogy a cipőfűző
a legszebb szó hogy' lehet,
elmesélem, hogy szép szó még
a csók, a szív, meg a vér,
és azt is elmesélem neked,
az igaz barátság mennyit ér,
elmesélem majd, miért sír a bohóc,
hogy a gonosz, miért vigyorog,
azt is elmesélem, hogy az ereszből
a májusi eső, hogy csorog,
elmesélem, mi az a kalucsni,
és azt is, hogy mire való,
elmesélem neked, hogy milyen is
az a pajkosan hintázó hintaló,
elmesélem hogyan úszik a csónak,
elmesélek minden madarat,
elmesélem miért jó, ha az ember
néha gyerek marad,
elmesélem majd neked az ovit.
elmesélem a rétet, meg a füvet,
elmesélem hogy' ad tejet a tehén,
és milyen a ló, mikor üget,
elmesélem, a vak hogyan lát,
és a néma miért hallgatag,
elmesélem súlyát a kimondott szónak,
és hogy miért piros a pirkadat,
elmesélem, hogy mások mi mindent megéltek,
elmesélem a Holdat meg a Napot,
elmesélem, hogy nekem miket meséltek,
elmesélem majd a holnapot,
elmesélem a virágokat, a tavaszt,
őszt, nyarat meg a telet,
azt is elmesélem, milyen haragudni,
és milyen, ha valaki szeret,
elmesélem a záport, az esőt,
elmesélem a szelet,
elmesélem neked, milyen útra kelni,
és milyen, ha valaki megérkezett.
Elmesélem neked, hogy milyen az élet,
azt is talán, hogy milyen a háború,
elmesélem, milyen boldogan nevetni,
és hogy milyen, ha valaki szomorú.
Mesélek majd a mamiról,
és elmesélem ott fönn, azt a csillagot,
elmesélem azt is, hogy a többi közt
fényesebben miért ragyog.
Elmesélek neked minden mesét,
mindet, ami a kis buksiddal érthető,
így talán nem kell elmesélnem azt az egyet,
ami nem elmesélhető.

Megnézhetem

Talán majd egyszer jó leszek,
békében önmagammal,
lerakva hordalékomat,
eggyé leszek a parttal,
s a víz színén megnézhetem,
miként tengert a cseppben,
hogy úszik el lábam előtt
minden, mit elkövettem.

A lassú hullámok felett,
ott leszek észrevétlen,
mint partba ágyazott kavics
tükörképe a mélyben,
a sodrás visszainteget,
mint tegnapra a holnap,
s a fodrok kék virága közt
felismerem magunkat.

Megnézem majd, hogy' süllyed el,
hogy' olvad szerte-széjjel,
a tovaúszó sok kacat
ringatózó szeszéllyel,
a bársonyléptű felszínen
vajon mennyi marad fenn?
abból ami még én vagyok,
hogy hozzád útra keljen

Mi elvész, az nem érdemel
magamtól már kegyelmet,
iszapba ágyazott idő
csak, nem kell megkeresned,
a mélységgel elboldogul,
mi majd lenntebbre nyomja,
és megkövült darabjait
az örvény elcsiszolja.

A kinyújtózó felszínen,
szívnyi-kevés maradhat,
lassan elázó fény-betűk
gyászolnak ott halottat,
a víz szalad, s én ott vagyok,
repedt kavics a partban,
hogy sárba ágyazott hitem,
sodró fényedbe tartsam.

Születésnapomra
(József Attila után szabadon)

Mindegy "hányéves" lettem épp,
nem voltam bábú semmiképp,
s habár
ma már,

nem ejt rabul a kellemem,
se nőt, se mást, csak nyelvemen
acél
a cél,

hogy rímbe öntsem versemet,
Attila biztos felnevet
felül,
s derül

heverve égi pázsiton,
mert én úgy nem taníthatom
e hont,
kivont

kardot sem lengetek,
papíron ásít rengeteg
baca
paca.

Tudom, posztumusz sem kapok,
ha egyszer mindent itt hagyok,
ezért
babért,

majd fönn az égi restiben,
nagyokkal iszunk sebtiben,
heves
felest.

Nem vagyok nyüzsgő kiskamasz,
ez tény csupán, és nem panasz,
nem kór
e kor,

farmert hordok, és sportcipőt,
megszerettem egy furcsa nőt,
szívem
viszem,

míg két kezemmel elbírom,
míg nem lesz lelkem satnya rom,
tolonc
kolonc.

A lét, törékeny vers-elem,
ezért bocsássa meg nekem
szavam,
s magam.

Isten tudja

Ne kérdezd hol van, nagy titok,
ott megannyi rejtett csend a kő.
Ott nem nőnek hetyke jázminok,
szárnyára vesz a telt idő.

Nem tudja senki, hol vagyunk,
létünk csak Isten fejti meg.
Lassú álmokat ringatunk,
kedvünk a fényben hempereg.

A fűben lépésed sóhaja,
válladon a nap is felragyog.
Árnyékod mosolygó udvara,
előtted vidáman andalog.

Csak nézlek, illatod megrohan,
erdő és enyhén hűs barack.
Veled a szívemnek gondja van,
üzenetemre zárt palack.