Brainstorm - Memorial Roots

A német power metal színtér egyik élharcosa, nem mellesleg a magyar keményzene rajongók igazi vesszőparipája, a főként fogós dalokat előtérbe helyező Brainstorm zenekar. Jóllehet származása révén beszélhetnénk egy karcos, germanoid galoppozás kontra sörmetál bandáról, „agyviharéknál" némileg árnyaltabb a helyzet. Jobbára a középtartományokban félelmetes torokkal rendelkező Andy B. Frank pacsirta hoz újdonságot a megszokott klisék helyet és maguk a dalok is inkább a stílus amerikai válfajára hajaznak, olyan elődök nyomdokain, mint az Iced Earth, a Jag Panzer vagy a korai Savatage. Vétek lenne persze infantilis megfejtésekre, teátrális darabokra és nyurga gitárvillantásokra reflektálni, a zenekar egy momentumra sem lép le a közérthetőség mezejéről még akkor sem, ha helyenként azért be-becsúsztatnak süvegelendő technikai kirakatmegoldások. A magyar földre mindig szívesen lépő zenekar- én vagy öt ízben láttam őket idehaza- nem változtatott az eddigi ismert recepten és szépen, öv alatt most is lepakol olyan alapvetéseket, mint a Blood Still Stains, a Victim, vagy éppenséggel a Shiver. A gond persze a már aggastyán korba lépő stílussal éppen az, mint mindennel, ami már valahol megfogant, jelesül híján van a mennyei innovációnak. Német cimboráink ezúttal sem tudtak megbirkózni ezzel a feladattal, kvázi ugyanazt halljuk tőlük, mint a legutóbbi három lemezükön. Mea Maxima Culpa, de az én kalandvágyó lelkemnek ez már nem gyógyír, noha háttérzenének vagy irgalmatlan erejű élőkoncert keretében igenis vevő lennék a Memorial Roots rinocérosz szerzeményeire. Őserejű hajvirtuózok, dallamorientált bőrnadrágosok és szimplán az igényes, minőségi zenét kedvelők viszont randevúzzanak vele.

Halford - Halford III - Winter Songs

Rob Halford a metal, egyáltalán az egész rockvilág emblematikus figurája, hiszen a magát csak szerényen Metal Godnak hívó úriember a világhírű Judas Priest élén már mindent elért, amit el lehet ezen a stíluson belül. Nyílt titok, hogy amit a 80-es évek végén kiadott Painkiller megalemezen összeénekelt, abból énekesek tömkelege profitál mind a mai napig, és bandák tucatjai próbálkoznak olcsó klónokkal, melyek nyilvánvalóan csak árnyékai a természetfeletti tehetséggel megáldott énekes és csapata remekműveinek. A szakma és a rajongóbázis laudációi a csillagos égig emelték volna a Metal God szobrát, ha éppenséggel magánéleti malőrjeivel- rosszmájúak szerint az átlagnál jóval többet hajolt le a szappanért- nem zár be pár kaput maga mögött. Napjainkra a legendás hangszálak már kopni látszódnak, de Robnak azért most sem kell inkognitó mögé rejtőznie, becsületes iparosmunkát végez, így az ötvenen túl is. Bizarr, hogy még mindig micsoda elemi erő rejtőzik ebben az orgánumban, ugyanakkor a lágyabb, fesztelenebb énektémák is elbódítják a hallgatót mindenféle halláskárosodás nélkül. A fémbe öltött feldolgozás dalok ugyan eléggé szolid kvalitásúak, kiváltképp annak tükrében, hogy górénk pályafutása során mindent képviselt, csak éppen a Karácsony sugallta meghittséget nem. Nem szívesen, de azt kell mondanom, hogy egy karácsonyi lemez lett volna az utolsó, ami eszembe jutott volna egy Halford-korong lehetséges témájaként. Egyrészt ez egy ezredszer lerágott csont, szinte minden popénekes meglépi ezt egyszer, és épp itt van a bajom az egész koncepcióval: mérhetetlenül böki a csőröm, hogy Rob olyan nevek mellé iratkozott most fel, mint Mariah Carey, vagy... Zámbó Jimmy. Bocs, de ezt nem veszi be a gyomrom.

Bon Jovi - The Circle

Nyilvánvalóan egy közép-afrikai esőtáncos törzs vagy éppenséggel egy pápua új-guineai emberevő faj áldásos tagja az, aki még életében nem hallott a Bon Jovi-ról. Az It's My Life és a Livin' On A Prayer dalok még azokon a szórakozóhelyeken, rádiókon, televíziócsatornákon is lefutnak párszor, ahol egyébként efféle zenét nyomozni sem lehetne. Éppen ezért az emberszabásúak java része egyáltalán nem rockként aposztrofálja a bandát, holott minden porcikájában az. Az alapvető bukfenc nem itt van elrejtve, sokkal inkább az utóbbi időkre jellemező pénzéhség avagy „néhány szokásos dallamfordulattal és klisével érintsünk meg egy hatalmas rajongóbázist" alapelvben leledzik. Ne felejtsük el a mainstream státusz gyakorta csírájában fojtja meg a bandában rejlő őserőt, mintegy alárendelve az eszközt a célnak. Jon Bon Jovi-ra, és zenekarára ez hatványozottan igaz, hiszen nyomdafestéket nem tűrő az, amit az elmúlt egynéhány albumon összemajréztak ezen a néven. Született rockrajongóként ez alighanem kimeríti a csalódás kategóriát, ma pedig már eljutottunk oda, hogy a szokásos pudingközönségen kívül olyan sok szelet már nem kavar egy friss anyaguk. A The Circle sem képes megkapaszkodni a korai lemezek sarkában, sajnos az a fajta zenei nihil -nevezzük pop-rocknak- most is éppen úgy arconcsapja a hallgatót, mint az előző, Lost Highway esetében is. Két kézzel integet felénk a kommersz illat, John Shanks producer pedig olyan arctalan irányba terelte a művet, hogy aligha lehetett más végcélja, mint a zenekar erős piaci pozíciójának istápolása.

Converge - Axe to fall

Vannak, akiknek Salem nevét hallva nem a hírhedt boszorkányperek ugranak be elsőre, hanem inkább egy szenvedélyes, szívtájéki szövegekkel és hardcore-osan kaotikus és egyszerre metálosan fogós zenével operáló banda, azaz a Converge. Az 1990 óta aktívan működő formáció hetedik sorlemeze az idei Axe to fall, mely úgy őrzi meg a csapat hagyományait, hogy közben tovább is fejleszti azokat. Jake Bannon énekes/dalszerző/grafikus hozza a megszokott idegbeteg, szövegkönyv segítsége nélkül nehezen befogadható énektémáit, és egyre többször megpróbálkozik dallamokkal (melyek sajnos Pavarotti, Paksi Endre vagy akár Koós János helyett leginkább Miki Egeret idézik), és hátborzongató suttogásokkal (Cruel Bloom). Zeneileg viszont annyira rendben van az anyag, hogy Jake esetenkénti eltévelyedései felett rögtön szemet huny a hallgató. Közhely ugyan, de itt mindenki tökéletesen uralja a hangszerét, és erről folyton igyekeznek meggyőzni minket, gondoljunk csak a metál felől érkező, remek gitárfutamokkal ellátott nyitódalra, a Dark Horse-ra, vagy vegyük a címadó széttördelt, szinte kibogozhatatlan dobtémáit, vagy a Damages gyomrot öklöző basszusjátékát. Kiváló anyag, le a kalappal a banda előtt (ismét). Akinek a Tankcsapda és a Depresszió már emészthetetlenül kemény zenét és visszataszítóan durva énektémákat rejt, az messzire kerülje, viszont aki vevő a nehezebben befogadható, esetleg felzaklató hardcore muzsikára, az azonnal töltse le vásárolja meg a korongot.