Azt mondják, senki sem látja ugyanúgy a színeket. Van, aki például egy türkizkéket inkább zöldesnek érzékel, más világosabbnak vagy éppen szürkésebb árnyalatúnak látja. Ez a különbség a nők és férfiak között a leghangsúlyosabb: ismerjük a humoros rajzot, amely szerint a férfiak jóval kevesebb színt ismernek - vagy legalábbis tudnak beazonosítani a mindenféle fantázianevek miatt -, mint nő társaik. Így tehát míg egy nő szótárában és színkészletében például szerepel a magenta, addig általában a férfiaknál csak rózsaszínként fut ugyanaz az árnyalat. Természetesen ez nem feltétlenül nembéli különbség, hiszen sok összetevőn múlik az, köztük például a fényviszonyon is, ki hogyan érzékeli környezetének színvilágát.

Nos, ugyanez vonatkozik a művészeti alkotásokra is. Jelen cikkünkben magyar festőktől mutatunk be alkotásokat, amelyekben ugyanazt a témát, a nyár tematikáját járják körül. Egy téma, és mégis, mennyiféle színű, stílusú, hangulatú festmény! Egyes festők színekben tobzódó, mozgalmas és szikrázó pillanatban találták meg a nyarat, míg mások egy nyugodtabb, fa árnyékában játszó kerti vagy teraszi jelenetben idézték meg az év legmelegebb hónapjait. Mindezek alapján hogyan választottunk képeket és alkotókat a művészettörténet századaiból? Nos, nem volt nehéz dolgunk.

Szinyei Merse Pál: Majális, 1872

Az 1850-es évek előtt még nem volt igazán divatos a kortárs világból, a hétköznapi élet témáiból meríteni. Az 1800-as évek elején kialakuló romantika, vagy az azt megelőző barokk elsősorban a történelemből, az irodalomból, valamint a vallásból vette témáit, az alkotók idealizált tájakat és alakokat álmodtak a vászonra, és leginkább műtermi körülmények között, mesterséges fények mellett festettek. A változás a 19. század közepétől indult be: úgy világszerte, mint Magyarországon egyre inkább teret hódított a naturalizmus és a realizmus, a festők jóval gyakrabban fogalmaztak meg ítéletet jelenükkel szemben, kritikus hangvételben fejezték ki véleményüket koruk visszásságai iránt. Idézzük csak fel Munkácsy Mihály Siralomházát, vagy Mészöly Géza barnás tónusú vidéki tájképeit, és rögtön érzékelni fogjuk a változást azon festményekhez képest, amelyeket most fogunk bemutatni.

Ugyanakkor Franciaországban már az 1860-as években már egymás után születtek a színekben gazdag, de még gondosan szerkesztett polgári életképek - itt eszünkbe juthat Edouard Manet Zene a Tuileirák kertjében című képe -, amelyekből végül kialakult a sokszor vázlatos stílusú, éppen csak a látvány hangulatát megjeleníteni szándékozó, a festő első benyomásaiból építkező impresszionizmus. Nem szabad elfelejtenünk, hogy mindezt a technikai fejlődés is elősegítette: a gőzhajó, a gőzmozdony, a távíró és a telefon feltalálása révén jóval gyorsabbá vált a közlekedés és az információ-áramlás, az alkotók is jóval könnyebben kijutottak a fővárosból vidékre és fordítva, vagy éppen külföldre, ahol tanulmányozhatták az adott hely művészetét. Elkerülhetetlen volt, hogy az alkotások is kövessék a világ felgyorsult tempóját. Ekkortól kezdve tehát egy új, modern és friss látásmód hódított teret a képzőművészetben, amely az 1870-es évektől meg is tudott gyökerezni és a külföldön tanuló magyar festők is kitanulhatták a fortélyait, számos izgalmas vagy éppen dekoratív alkotással ajándékozva meg hazánk műkedvelőit.

Innentől már semmi sem szabott határt a kísérletezésnek, majd a képzeletnek. Az impresszionizmust a több formában is megnyilvánuló posztimpresszionizmus, expresszionizmus, szecesszió, szürrealizmus és kubizmus követte, mindez végül a konstruktivista és a konkrét, geometria formáiból építkező művészetbe torkollott - amelyet egyébként a mai laikus szem már kevéssé tud értelmezni.

Lássuk hát ezt a folyamatot a hazai alkotók munkáin keresztül, csobbanjunk egyet a művészetbe!

Barabás Miklós: A meny megérkezése, 1856

Barabás Miklóshoz elsősorban a század közepén készült portrékat köthetjük, amelyeken a kor hazai hírességeit örökítette meg, köztük Széchenyi Istvánt, Liszt Ferencet, Vörösmarty Mihályt, Eötvös Józsefet, Arany Jánost vagy Batthyány Lajost. Ezen képe tipikusan egy vidéki zsánerkép, már érett korszakában készült és a vásznon is átérződik a kellemes nyári levegő, átcsendülnek a társaság mulatásának hangjai.

Szinyei Merse Pál: Hinta, 1868

Szinyei Merse Pál a magyar művészettörténet nagy kérdőjele. Münchenben tanulta ki a festészetet, ahol még a történelmi képek élték virágkorukat. Éppen ezért szinte érthetetlen, hogyan tudott egy ilyen könnyed és derűs festményt készíteni ebben a környezetben anélkül, hogy érintkezésbe lépett volna az impresszionizmussal. Hiába, a téma a levegőben volt! Ráadásul Szinyeinek több képe is készült, amelyeken a tavasz és a nyár szeretetét, a természet szépségét hirdeti, ilyen az Anya gyermekével, a Szerelmespár és természetesen, a Majális, a későbbi Lila ruhás nő és a Pipacsos mező is.

Székely Bertalan: Zivatar vázlat, 1875 körül

A magyar történelmi festészet ikonja, Székely Bertalan a század második felére már igyekezett elengedni képeinek a romantikával összefonódó pátoszát és drámaiságát - talán éppen Szinyei Merse hatására. Az 1870-től jóval több tájképet készít, ebből az időszakából származik ez a festménye is, amelynél szinte bőrünkön érezzük a hirtelen kialakuló nyári zápor esőcseppjeit.

Deák-Ébner Lajos: Hazatérő aratók, 1881

Deák-Ébner Lajos munkássága a század utolsó harmadában teljesedett ki. Münchenben és Párizsban tanult, Munkácsy Mihály mellett Paál Lászlóval ápolt szoros barátságot. A szolnoki művésztelep alkotói között tartjuk számon, több mint egy évtizedig minden nyarat itt töltött és a táj életéből, paraszti világából sokszor merítette témáit. A kemény munka utáni fáradtságot és a lehunyó nap tüzes sugarait szinte a saját testünkön is érezzük.

Kernstok Károly: Incselkedők, 1900

A nagybányai plein air és párizsi kritikai realizmus hatás keveredik Kernstok Károly művészetében. Az 1900-as évek első évtizedében azonban változott a stílusa és dekoratív posztimpresszionizmusba fordultak képei. A fa árnyékában hűsölő szerelemesek megformálása, az illékony, mozgó szín- és fényvilág még abszolút a plein air hatására utal, a festmény pedig akár egy margitszigeti életkép is lehetne.

Iványi Grünwald Béla: A völgyben, 1900

A nagybányai művésztelep egyik alapító tagjaként ismerhetjük Iványi Grünwald Bélát. Szintén tanult Münchenben és Párizsban, járt Egyiptomban és Rómában is eltöltött egy évet. Végül őt is magával ragadta az új stílus és a szecesszió formavilágával kísérletezett. Ezen a korai képén, amelyen egy nyári kirándulást, illetve egy pihenést jelenít meg, még a nagybányai hatás dominál, és rokonságot mutat Szinyei Merse Pál Münchenben készült képeivel is.

Glatz Oszkár: Birkózó fiúk, 1901

Modernkori jelenetet köszönthetünk Glatz Oszkár festményén is, bármelyik vízparton előfordulhatna a két birkózó kölyök. Glatz szintén részt vett a nagybányai művésztelep megalapításában, tanult Párizsban és Münchenben, míg végül az 1900-as évekre kialakította naturalista stílusát, és a paraszti világot ábrázolta idilli képein.

Csontváry Kosztka Tivadar: Zarándoklás a cédrushoz Libanonban, 1907

Csontváry egyfajta híresség a magyar művészettörténetben. Megjelennek előttünk a narancsos és kékes színekben tobzódó, varázslatos olasz, görög és egyiptomi tájai, de ha más nem, akkor A magányos cédrus című képét valamennyien ismerjük. Az expresszionista festő csak későn kezdett el alkotni, már 41 éves volt, amikor elkezdte kitanulni a szakma csínját-bínját, de lényegében autodidakta volt, előtte gyógyszerészként dolgozott. Az irodában ücsörgés helyett mi is beállnánk táncolni a cédrus köré, nem igaz?

Gulácsy Lajos: Eksztázis, 1908

Gulácsy Lajost a magyar szecesszió képviselőjeként tartjuk számon, és gyakorlatilag ő is saját magát tanította festeni. Később, a háború idején idegrendszere összeroppant, ekkortól kezdve álombirodalmának, Na'Conxypannak tájait, figuráit ábrázolta. Ezen álomszerű tájaival egyre jobban kötődik a szürrealizmushoz. A korai festői periódusban készült képen még a szecessziós hatások hangsúlyosak, amelynek kedvelt eszköze volt a dekoratív ábrázolás, a növényi díszítés. És hát mi az, ami kéz a kézben jár a nyárral? A szerelem!

Rippl-Rónai József: Kertben, 1909

Rippl-Rónai József neve elválaszthatatlan a modern magyar festőművészettől, lévén annak vezéralakja, a posztimpresszionizmus és szecesszió hazai legjelesebb képviselője. Művészete több fázisból áll, a századforduló után kialakult foltfestését „kukoricás stílusnak" nevezte, amellyel kiválóan visszaadja a nyár minden alapszínét és még a forró levegő remegését is.

Márffy Ödön: Aktok kompozíció, 1910 körül

A századfordulón kialakuló számos festészeti stílus között megtalálható volt a fauvizmus is: a rövid életű kolorista festészeti irányzat Párizsból indult újtára, és legnevesebb francia képviselője Henri Matisse volt. Képviselői a szín intenzitását, és annak megtartását gondolták a legfőbb törekvésüknek, amelyhez itthon Márffy Ödön is csatlakozott. A festő neve ismerős lehet az irodalomból is: Ady Endre halála után Márffy elvette a költő özvegyét, Csinszkát. A színes árnyékok a strand, a víz, a hőség, a fák és az egész üdülői atmoszféra hangulatát adják vissza.

Ferenczy Károly: Nyilazók, 1911

A magyar impresszionizmus mestere. Így szoktuk emlegetni Ferenczy Károly festőt, aki a nagybányai művésztelep legismertebb alakja lett. A századforduló után a napfény megfestése vált elsődleges céljává, az emberi alakoknak ebben az üde és nyárias környezetben való ábrázolása. Képein egyre inkább foltokban örökítette meg a látványt, elvégre a tűző napfényben az emberi szem nem is lát másként.

Mattis Teutsch János: Táj, 1918

Az erdélyi származású, szobrászként, festőként és grafikusként is alkotó Mattis Teutsch János festménye kitűnő példa arra, hogyan vesztették el a festők lépésről-lépésre a kapcsolatukat a valósággal és formálták át a látványt úgy, ahogy azt ők érzékelték. Mattis Teutsch egyre elvontabb ábrázolásain az expresszionizmus, kubizmus és absztrakt művészet hatásai keverednek. Szinte izzik ez a napfényben fürdő táj, amelyet a festői képzelet még jobban felnagyított, kihangsúlyozott!

Bortnyik Sándor: A lámpagyújtó, 1921

Mattis Teutsch Jánoshoz hasonlóan Bortnyik is Kassák Lajos köréhez, ezzel együtt az expresszionizmusból kiinduló, de azon túlnövő, a kubizmus és futurizmus stíluselemeivel is gazdagodó aktivizmushoz tartozott. Bár festménye nem a nyári nappalokat ábrázolja, de eszünkbe juthatnak róla a fülledt nyári esték, amikor a városokat csupán az az esti fények, a kávézók és kiülős teraszok lámpái és a messzi Hold világítják meg.

Aba-Novák Vilmos: Uzsonna a nyári kertben, 1926

Aba-Novák Vilmost a szolnoki és a nagybányai művésztelephez egyaránt kötik szálak. Ösztöndíjjal járt Rómában, festészetére az expresszionizmus és az olasz novecento hatott. A kerti jelenetet ábrázoló képe már abszolút modern szellemben készült: a fauvizmus színorientált látásmódját és a plein airt olvasztotta össze az árnyékban hűsölő anyuka és gyermeke alakjában.

Egry József: Önarckép napsütésben, 1927

Szinte érezzük a hullámzó hőséget a bőrünkön és a szemünkbe tűző napot Egry József önarcképén. Hatott rá a plein air, a kubizmus és az expresszionizmus, amelyekből végül megteremtette saját látomásos, embert és természetet egyesítő stílusát.

Szobotka Imre: Almaszüret, 1930 körül

A valóságtól való távolodást fedezhetjük fel Szobotka Imre festményén is, akinek festészetén már a kubizmus stíluselemei dominálnak. Az alakok leegyszerűsödött, geometrikus ábrázolása, a kompozíció fontossága, a részletek elnagyolása már az új irányok felé mutat. Mégis: a kánikulában dolgozó szüretelők alakja és a festő egyszerű színkezelése maximálisan visszaadja nem csak az évszak hangulatát, de a munka fáradalmait is. Milyen jól fog esni az az esti vacsora!

Hincz Gyula: Tengerparton, 1931

Az új irányokra nyitott, állandóan kísérletező Hincz Gyula elsődleges célja a tiszta színek és a szépség megragadása volt. A kép készülte előtt Berlinben volt tanulmányúton, ahol kapcsolatba került a Der Sturm német folyóirat köré csoportosuló expresszionista képzőművészekkel. A Der Sturm köre valamennyi új művészeti irányzat gyűjtőhelye volt, főként a kubizmus, konstruktivizmus, futurizmus és dadaizmus képviselői tartoztak hozzá. Bár Hincz ezen festményén már kizárólag geometrikus elemeket alkalmaz, a színek és formák viszonyával mégis képes felidézni a tengerparti hangulatot.

Patkó Károly: Cigányok, 1932

Szintén a század első felében alkotó Patkó Károly festészete is már összefoglaló jelleget tükröz: nem merül el a látvány részleteiben, inkább a hangulat visszaadására törekszik, alakjai mégis jól felismerhetőek, elkülöníthetőek. A nyár minden íze felfedezhető a képen: az árnyékban való hűsölés, a napon való sütkérezés és a hűsítő, frissítő víz iránti vágy mind megjelenik a kompozíción.

Paizs-Goebel Jenő: Madárdal, 1934

Paizs-Goebel Jenő eredetileg üvegfestő szakra járt, majd fokozatosan a festészet felé fordult, mígnem a Szentendrei Festők Társaságának egyik alapító tagja lett. Az 1930-as évekre alakult ki saját stílusa, a festményeinek álomszerű jeleneteit finomság, érzékeny színvilág és oldott formák jellemzik. E festményén nem csak a nyár jellegét és színeit sikerült visszaadnia, de az ébredő és viruló természet hangulatát is, amely ebben a pillanatban összeforr az emberi lélek nyugalmával.

Ámos Imre: Álom a Luxembourg kertben, 1937

Ki ne aludt volna már egy nagyot egy vízparton, kertben, parkban, teraszon? A hőség bódító hatása kellemes álmosságba ringatja az embert nyáron, különösen egy finom ebéd után, a délutáni napsugarak társaságában. Ámos Imre ezt a pillanatot örökítette meg a nyárból. A festőre kezdetben a két posztimpresszionista, Rippl-Rónai József és Berény Róbert hatott, majd Párizsi útját követően Marc Chagall álomszerű, asszociatív művészetét formálta át a saját nyelvére.

Vaszary János: Tengerpart strandernyőkkel, 1938

A magyar festő szintén megjárta a világot: tanult Münchenben, Párizsban, járt Rómában is, de leginkább a párizsi festészeti irányok hatottak rá. Kezdeti korszakában a szecesszióhoz kapcsolódott, majd a realisztikus életképeket festett. Sajátos stílusa, a spontán, vázlatos festésmódja 1920 után alakult ki. Vaszary János képét elnézve már-már azt kérdezhetjük magunktól: kell ennél több egy napfényben fürdő tengerpart visszaadásához?

Bernáth Aurél: Balkonon Alice és Marili, 1947

Bernáth Aurél az 1920-as években a nagybányai eszméket továbbfejlesztő Gresham-kör tagja volt: festői a valóságból indultak ki, amelyet festői eszközökkel alkottak újjá személyes érzelmi világuk alapján. Bernáth elsődleges célja ennek fényében a gondolat, érzelem és hangulat visszaadása volt, amelyekhez érett korszakában már tüzes színeket, elsősorban kékek és zöldek árnyalatait használta - ezért festményei egyszerre ünnepélyesek és tartózkodóak, tükröződik bennünk egyfajta varázslatos áhítat. Mostani festményéről nyaralásaink juthatnak eszünkbe, azok az igazi semmittevős, pihenős nyári délutánok.

Czóbel Béla: Szentendrei Vénusz, 1968

Edouard Manet Olympiája után Czóbel Béla is újraértelmezte, vagy inkább újra felfedezte Tiziano Urbinói Vénuszát, valamint Giorgione Alvó Vénuszát és megalkotta saját Szentendrei Vénuszát. A szoba árnyékában hűsölő, ágyon fekvő nőalak nem csupán a magyar művészettörténethez ad hozzá egy nagy kanállal, de életünk intimebb pillanatába is betekintést nyújt: nevezetesen abba a pillanatba, amikor az első dolgunk minden ruhánkat a földre dobni a kinti hőségből hazaérkezve.

Forrás:

Képzőművészet Magyarországon - hung-art.hu
Wikipedia