Tacitus így emlékezik meg a Kr. e. 50-ben a Claudius császár által alapított Savaria menti ékkőről. A város, illetve annak kereskedelemben betöltött szerepét tekintve érdemes megvizsgálni mind a provinciában, mind pedig kárpát-medencei viszonylatban elfoglalt helyzetét. Hogyan is nézett ki a ma kétezer éves város történeti földrajza?

Az Adriai-tengertől a Dunáig terjedő vidéket Illyricum és Pannónia néven ismerték. Az elnevezések aszerint változtak, hogy földrajzi vagy közigazgatási tulajdonnévként használták-e az ókori írók. A Kr. u. I. századot követően a Pannónia vált hivatalossá, míg Illyricum egy nagyobb területet (Duna középső területe) jelentő földrajzi vagy több provinciát egybefogó igazgatási egység neve maradt.

A Nyugat-Dunántúlon csak a Rába keresztezte a kereskedelmi utakat. A Savaria elnevezés nem latin, hanem korábbi, valószínűleg kelta eredetű név. Mivel Savariában nem került elő a római hódítást megelőző időszakból származó település, azt az ott folyó patakról nevezték el Savariának. Ám melyik is volt ez a patak, amelynek nevét egy kétezer éves város őrzi?

Savariát nyugatról az azonos nevű széles és mély medrű patak határolta, amely ma a Perint nevet viseli. Keleten egy ugyancsak észak-déli folyású, ma Gyöngyösnek nevezett patak folyt. Az Alpoktól pedig keleti irányba ömlő és Kőszegnél délre forduló Gyöngyös Gencsapátinál szokatlan módon kettéágazik. Eredetileg nem a keleti keskeny, hanem a széles, természetes medrű nyugati ágban folytatódott, amelynek neve ma Perint, Szombathelytől délre pedig Sorok a neve. Vízrajzilag ez az egységes patak és ezt nevezték az ókorban Savariának.

Mivel a Kr. u. I. században a Római Birodalom számára a dákokon kívül a legveszélyesebb ellenfelet a germán népek jelentették, így értelemszerűen az általuk uralt terület meghódítása elsődleges jelentőséggel bírt a Birodalom számára. Az első római átvonulásra Kr. u. 6-ban került sor. Ám felmerülhet a kérdés, honnan ismerjük a colonia alapításának történetét ?

Leíró forrásainkat tekintve nem rendelkezünk nagy mennyiségű információval, hiszen amíg a délpannon terület elfoglalását a római történetírók (Velleius Paterculus, Cassius Dio) részletesen elbeszélték, addig a Drávától északra fekvő vidék megszállásáról alig maradt feljegyzés. Mindent összevetve, ezen a tájon vezetett az úgynevezett Borostyánút, amely egy évezredes kereskedelmi forgalmat hozott létre Észak-Itália és a Baltikum között, amelynek neve nem ókori, hanem újkori eredetű. Kezdetben nem megépített közlekedési vonal volt, hanem valójában egy területsávot jelentett, amelynek helyét a vízrajzi és domborzati körülmények alakították a kereskedelmi közlekedés számára kedvező területen. Kezdőpontja az észak-itáliai Aquileia volt. 

Az út a Dunáig, majd onnan a Balti-tengerhez vezetett, amelynek partvidéke a borostyánkő lelőhelye volt - ahogy arról Tacitus is megemlékezik művében. A borostyán a földtörténeti harmadkorban, a mai Balti-tenger környékén élt fenyőfélék megkövült gyantája, melyet a tenger mosott partra. Azok a népek, amelyek hozzájutottak, ékszereket, gyűrűket, kis szobrokat faragtak belőle. Különösen értékesnek számítottak azok a borostyántárgyak, amelyek zárványként kis állatokat, rovarokat foglaltak magukba. A Borostyánút kereszteződése ma is látható az OTP Bank szombathelyi fiókjának alagsorában. Latin elnevezéssel élve glaesum, succinum, vagy electron néven ismert, északról szállított borostyán egy részét Aquileiában dolgozták fel.

A Kr. u. I. század közepén - egy római lovag felmérései szerint - az út hossza: 890 km. Mindezek után elindult az északról dél felé haladó germán vándorlás. A kereskedelmi forgalom biztonsága megszűnt, a borostyán, mint nyersanyag szállítása pedig abbamaradt. Kereskedelme csak a VIII. századtól indult újra, ám az út ekkor már keletre, a Volga vidékére tolódott és az arabok kezére jutott.

Borostyán. A kézzel fogható napfény. A párját ritkító kőzet nemcsak az évmilliók során felhalmozódott növények örökségét, hanem a természet ajándékaként ránk maradt értéket is képviseli, mind a természet, mind pedig az emberi történelem lapjain.

***

Gladius Magnus

Szent Róma. Farkasok kebelén gondozd kölykeid, isteneid szólítanak, markolatod készül, lángok fényének csókja óvja pengéd húrjait, ki gyilkos tőrrel temeti el Rema hamvait.

Szent Róma. Midőn éled alakját felölté, gőg s hamu ha száll, néped szikrájának záport hullatnak. Bolond tűz, mely démosz felett nyelved öltöd, Damoklész vérét ontod, selyemszárnyú tükör a te pallosod.

Szent Róma. Perced a csúcson, minden él húzott, ősök, kik lombként építik szíved magjait, sírd el bánatod, hogy mint Scipio kínzott, a pun leveleknek hullajtást hozott.

Szent Róma. Börtönt látott, húzd elő kardod, fénylő pallosod, hol aláhullik, a consulok vére folyik. Apollón hallasd égi aurumod, felhőid ismét hordja, kit lovadra ültetik.

Szent Róma. Törzsed önték, földjeid özönlenek, mint napsugár hangja dobban borostyánvirág szirmain, porosra festve egy imperium hamvait, mint fedett fővel triumokkal háborúzik.

Szent Róma. Oly sok kínt szenvedtél, oly sok bűnt követtél, s mikor ítéleted Julián napján jő, a vörös óceán ragyog. Érzékeid szikráznak, s mint kelet a hon, felragyog az octavianusi nyom.

Szent Róma. Karodat nyújtod, a naphó lankáit uralod, s mint színed ezüstjén hasadás kél, fénylő szív a korona súlyán, isteneid áldása ragyog borostyánok hídján.

Szent Róma. Földi folyamon, mint színed csiszolják, vadaktól űzve a bebocsátást várják. Augustus, kik vert pannon földet zilálták, egy évezred múltán, flora utói virágozván, felgyullad a láng, Bertalan ünnepségének tavaszán.

/Novák Bálint/