Ha valaki kellően beleássa magát egy őt érdeklő dologba (legyen az kártyajáték, kisvasútépítés vagy argentin tangó), hamar észre fogja venni, hogy minden területnek megvan a maga sajátos szóhasználata. Az egyes témáknak, tevékenységeknek, a kultúra különböző területeinek mind-mind megvan a maguk szlengje, zsargonja, sőt, saját nyelvtana is - ez egyaránt érvényes a fizikára, a horgászatra, a konyhaművészetre, és természetesen a filmvilágra is.

Habár nagyon különleges és szakmai nyelvezet, ez utóbbi igencsak nagy hatással van a hétköznapi angol nyelvre is. A világszerte ismert és elismert Oxford English Dictionary (OED) - amely az angol nyelv egyik legátfogóbb szótára - legutóbbi kiadásába több mint 100 kifejezés került be ezek közül; vannak köztük régóta használt szófordulatok, de kevésbé ismertek is, mint például a „kaiju" (ami egy japán szörnyes-harcolós műfaj, gondoljunk pl. a Godzillára), és a „Foley" (a filmes utómunka során a háttérzajok hozzáadásának művészete).

Az új szavak közül sok köthető egyes rendezőkhöz, vagy azok stílusához.  „A lista műfajokon, helyszíneken ível át, a tágas nyugat-amerikai tájakat megidéző Fordiantól a svéd lélekkereső stílusig (Bergmanesque)", írja az OED szerkesztője, Craig Leyland.

A legrégebbi kifejezés, a „Keatonesque" 1921, a komikus színész és filmes rendkívüli sikereinek kezdete óta ismert, és Keaton tipikus, faarcú előadásmódjára, illetve jellemző mozgására utal. A legfrissebb a „Tarantinoesque", ezt 1994-ben használták először, ekkor került a Ponyvaregény a mozikba. Jelentése Tarantino jellegzetes filmes stílusára utal: rajzolt, stilizált erőszak, filmirodalmi utalások, a nemlineáris történetvezetés, erős dialógusok stb. - emlékeztetőül Tarantinónak a 90-es évek filmgyártására gyakorolt hatásaira.

Egyéb, alkotókhoz köthető kifejezések pl. a „Spielbergian" (különleges, fantáziadús, emberközpontú témák, szentimentális érzelmek); „Lynchian" (szürreális és/vagy baljós elemek használata átlagos, mindennapi környezetben), és természetesen a „Kubrickian" (aprólékos perfekcionizmus, a filmkészítés technikai szemléletének rendkívül magas szintje, ugyanakkor műfajokon átívelő képesség  különleges vizuális atmoszféra megteremtésére).

Számos kifejezés jelöl szélesebb körű, tágabb értelemben vett dolgokat vagy stílust, ilyen pl. a „mumblecore" (inkább párbeszéd-, mint cselekményközpontú, alacsony költségvetésű film, természetes megjelenésű szereplőkkel, improvizált/nak tűnő/ előadásmóddal), ami nagyjából egy évtizede létezik, vagy a „Hammer" (az 50-es és 70-es évek közt, az azonos nevű brit gyártónál készült horrorfilmekre használják amelyek még mindig népszerűek sajátos, melodramatikus stílusuk miatt).

Ha valaki elsajátítja ezeket a szavakat, egy idő után minden bizonnyal sajátokat is alkot majd, különösen akkor, ha mozimániással beszélget (vagy ő maga az). Persze a fontosabb szakkifejezésekkel mindenképpen tisztában kell lenni, szóval érdemes utánanézni, mit jelent a mise-en-scène[1], a diegetikus[2], vagy az arc shot[3].

Mint az egyik legtágasabb teret adó művészeti ág, a filmművészet egyesíti magában a nyelveket, legyen az vizuális (ahogy a formanyelvet az olyan rendezők használták, mint például a szovjet montázs-úttörő, Szergej Eisenstein  - ebből lett az „Eisensteinian" kifejezés), vagy az a nyelv, amit a forgatókönyv ad a szereplők szájába (jellegzetes, egyedi eleme ez az olyan filmeseknek, mint pl. Tarantino). Sajnos ezeknek az élvezete azonban legtöbbször magányos öröm a sötét színházteremben, esetleg a nappalinkban.

Hát nem az a legjobb a filmekben, ha másokkal beszélgethetünk róluk? Ha pedig így teszünk, miért ne próbálnánk meg a lehető leghozzáértőbb módon?

[1] Színpadra helyezés, színre vitel.

[2] Diegetikus hangról beszélünk, ha a hangforrás része annak a fiktív világnak, amelyet a történet megjelenít. Bővebben: (http://mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/indexa3db.html?option=com_tanelem&id_tanelem=1031&tip=0)

[3] Amikor a kamera folyamatosan körbejárja az alanyt.

via