A szerző elmondta: 2008-2009-ben a szepességi szászokról, a cipszerekről szeretett volna filmet készíteni, amikor a téma szakértője, Illés Zoltán felhívta a figyelmét egy tanulmányra. A cikk szerint 1918 után a miskolci pályaudvaron sok, a csehszlovák hatóságok által kiutasított vagy menekült ember vagonokban kényszerült élni, köztük nem csupán magyarok, hanem cipszerek is.

A film végül támogatás hiányában nem valósult meg, ugyanakkor Dékány István elkezdte a menekülttéma kutatását: végigjárta Budapesten azokat a helyszíneket, ahol egykor álltak vagy még ma is állnak a menekültek számára épített lakótelepek, olyan embereket keresve, akik érintettek a történetben. Emellett levéltárakban és az Országos Széchényi Könyvtár hírlaptárában - ott 61 újság több évfolyamát végigböngészve - hatalmas információhalmazt gyűjtött össze.

A kutatás eredménye először egy dokumentumfilm lett, a Csonka vágányon, amely a könyv DVD-mellékletében is megtalálható a menekültek nem teljes névsorával együtt. „Amikor 2014-ben kész lett a film, azzal szembesültem, hogy van egy csomó felhasználható anyagom" - tette hozzá Dékány István, aki akkor határozta el, hogy - életében először - könyvet ír a témáról.

A történészek becslése szerint több mint 400 ezer menekült érkezett a szomszédos országok által elszakított területekről, közülük sok ezren kényszerültek hosszabb-rövidebb időt, akár éveket vagonokban élve eltölteni. Dékány István elmondta: a menekültek, akik közül a legtöbben értelmiségi tisztviselők voltak, alapvetően három hullámban érkeztek a magyar fennhatóság alatt maradt területekre.

Amikor az utódállamok elkezdték kiépíteni saját hatalmi gépezetüket a megszállt területeken, elsőként kiutasították az összes olyan vezető tisztségviselőt - főispánokat, főkapitányokat, bírósági elnököket -, akik korábban a magyar államot képviselték, ők adták a menekültek első hullámát. Az alacsonyabb rangban szolgáló állami alkalmazottaknak, szakembereknek általában felajánlották a maradást, ha hűségesküt tesznek az új államhatalomra. Ezt azonban nagyon sokan megtagadták, így nekik is menniük kellett, ahogy azoknak is, akiknek a felváltására máshonnan hozott emberek az új hatalom - hangsúlyozta.

A trianoni békeszerződésben szerepelt egy úgy nevezett optálási jog, amely szerint a más állam fennhatósága alá került emberek meghatározott ideig választhattak, mely ország állampolgáraként akarnak élni. Ha Magyarországot választották, távozniuk, repatriálniuk kellett szülőföldjükről, ők alkották a menekültek harmadik hullámát - fűzte hozzá Dékány István.

Az optálási jog miatt a menekültek beáramlása a békeszerződés életbe lépése után tovább erősödött. A magyar kormány ezért hamarosan a repatriálás korlátozása mellett döntött arra hivatkozva, hogy a korábban érkezettek közül is rengeteg ember vagonba kényszerült, mert még nincs megoldva a lakhatása, megélhetése.

1920. októberben több mint 16 ezren éltek országszerte kifűthetetlen, teher- vagy állatszállításra épített vagonokban. A beköltözési moratórium és a szükséglakások építésének hatására számuk 1922. júliusára mintegy 2200 főre apadt. Az utolsó vagonlakó azonban csupán 1927. februárban tudott kiköltözni a vasúti kocsiból.

Dékány István kiemelte azt is: a magyarok mellett viszonylag sok nem magyar származású ember vállalta a menekültsorsot. „Magyarságvállalásuk" volt az, ami leginkább megragadta őt könyve írása közben.

A Trianoni árvák a Noran Libro Kiadó gondozásában jelent meg.