Budapesten és a Westminsteri Egyetemen is tanultál filmrendezést, így egyszerre látod külső és belső szemmel is a magyar filmes szakmát és oktatást. Miben látod az okát annak, hogy az elmúlt években ugrásszerűen nőtt a magyar filmek nemzetközi elismertsége?

A magyar operatőrképzés évtizedek óta világ élvonalában van, ez egy elég erős alap. Az oktatás és a szakma azonban két külön dolog: a filmeket nem egy-egy tehetséges alkotó, hanem stábok csinálják. Amióta azonban Hollywood idejár forgatni, az infrastruktúra és a stábok is lépést tartanak a világ élmezőnyével. Ha egy Bladerunner 2049-et le lehet forgatni Magyarországon, akkor tényleg bármit meg lehet nálunk valósítani, csak a képzelet és a büdzsé szab határt. Emellett létrejött egy komoly forgatókönyvfejlesztési procedúra, amit az Andy Vajna-féle Filmalap hozott létre, így a forgatókönyvek is egyre jobbak lettek.

Rendezői munkáid mellett sokat dolgoztál vágóként is. Ez egy tudatos építkezés része, vagy egyszerűen egy párhuzamos munka?

Abszolút tudatosan szegődtem el vágónak. A Szabadság, szerelem forgatásán Goda Krisztina asszisztenseként, majd, az utómunka supervisoraként ébredtem rá, mennyire meghatározó munkafolyamat a vágás. 2007-ben elkezdtem vágóként is dolgozni, és azt hiszem, ez sokat ad ahhoz, hogy rendezőként is tudatosabb legyek, hogy már a forgatás közben is pontosan tudjam, hogyan lesz majd összevágva, amit felveszünk. A színészek és a stáb is jobban bízik egy olyan rendezőben, aki tudatosan irányítja a munkát, nem kér felesleges dolgokat, és aki tisztán látja maga előtt a végeredményt. Ebben a vágói tapasztalat nagyon sokat segített.

Kívülállóként úgy képzelem, hogy egy rövidfilmnél még fontosabb és látványosabb a vágói munka, mint a nagyjátékfilmben, ahogy egy novellában is hangsúlyosabb egy-egy mondat szerepe, mint egy nagyregényben, mert a történetből arányosan nagyobb súly nehezedik rá.

Ez így igaz, bár annyiban korrigálnám a hasonlatot, hogy az én szememben a rövidfilm egy egypercesnek vagy egy versnek felel meg. A nagyjátékfilm a novella, a regény pedig a sorozat.

Ha megnézzük a regények adaptációit, azt látjuk, hogy egy mozifilmbe nagyon nehéz egy regényt betuszakolni, útközben el is vész a lelkük. Közben pedig a sorozatok is elkezdték hozni a mozifilmek színvonalát, egy sokkal jobb formát nyújtva a regényadaptációknak.

Tehát a szakmai ambíciód csúcsa nem is a nagyjátékfilm, hanem egy sorozat.

Igen, úgy érzem, a Foglyok a maga 87 percével már nagyjátékfilmként működik, tehát ehhez a szinthez már nagyon közel vagyok. És valóban van a fejemben egy sorozatötlet: egy nagy, epikus magyar történelmi sorozaté. A tizenkilencedik században játszódik, a kiegyezés utáni korszakban. Találtam egy történelmi alakot, akinek az élete elég jól dokumentált és hihetetlenül izgalmas, ideális sorozatnyersanyag lehet.

Fotó: hirado.hu

Úgy tűnik, vonzódsz az „igaz történet alapján" készült filmekhez.

Igen, szeretek valós alapokról indulni. Az alkotói folyamat közben persze minden fikcióvá válik, a játékfilm szabályaihoz igazodik, de az igaz kiindulópontot fontosnak tartom. Így született a Mindenki és a Foglyok is.

A Mindenki történetének ismerjük a hátterét. A Foglyok esetében mi volt ez a háttértörténet?

Vörös András, a Foglyok írója egy internetes történelmi szájhagyomány-adatbankban keresgélt, ami a kilencvenes években készített interjúk gyűjteménye volt. Itt talált rá egy különös történetre, amelynek a még életben levő szereplőit később felkerestük, és tovább faggattuk őket. Ebből állt össze az a történetkincs, amin végül elkezdtünk dolgozni. Meghökkentően abszurd történet, szinte végig egy lakásban játszódik, sok-sok finom, nagyon emberi helyzettel. Tökéletes alapanyag egy tévéfilmhez.

Mintha az elmúlt években egyre több olyan film készült volna, ami a huszadik századi diktatúratapasztalat mindennapi oldalát meséli el. Összefügghet ez azzal, hogy most, a rendszerváltás után harminc évvel színre lépett egy nemzedék, aki egy távolabbi perspektívából tekint a korszakra?

Pont ellenkezőleg: az utolsó pillanatban élünk ahhoz, hogy első kézből halljuk ezeket a történeteket, hogy úgy írjunk meg egy filmet például az ötvenes évekről, hogy ahhoz tanácsot tudjunk kérni olyanoktól, akiknek még élő emlékeik vannak erről a korról. Ebben az értelemben, bár távolodik, de még elég közelmúlt ahhoz, hogy tudjunk kapcsolódni hozzá. Az emberek ekkor már villamossal és autóval jártak, telefonáltak, közben meg megkötötték a maguk kompromisszumait, hogy élni tudjanak. Ez a történet igazából van annyira közel hozzánk, hogy mint egy tükörbe, belenézhetünk. Bátorítani szeretném az embereket a filmmel, hogy beszélgessenek a még élő idősebb rokonaikkal.

A film így egy kollektív terápia részévé is lehet?

Inkább az önismeret szót használnám, ami minden gyógyulás felé az első lépés. Muszáj kicsit kérlelhetetlennek lenni magunkkal: az erényeink mellett a hibáinkat is észrevenni, beszélni róluk. Magunkra ismerni, akár nevetve, de meglátni azt is, amin még dolgoznunk kell.

Tehát miközben fejlődni a kollektív önismeretben, akár még jól is szórakozhatunk?

Ha jó a film, akkor igen. Nekem egy filmben az érzelmek, a sztori, a karakterek az elsődlegesek. Az első, hogy mindez magába szippantson. Ennyiben műfaji filmesek az ambícióim, mert fontos, hogy az eredmény szerethető, fogyasztható legyen. Ugyanakkor minden filmemben ott a saját, ha úgy tetszik, szerzői látásmódom is. Optimális esetben egyik sem falja fel a másikat.

Ha az eddigi filmjeid egymás mellé teszem, a közös szálnak az egyén és a közösség konfliktusa tűnik.

A Mindenki sztorijában kezdettől ezt a dilemmát láttam: a közösség érdeke a fontosabb, akár egyéni szenvedés árán is? Vagy ha egyesekkel nagyon igazságtalan egy rendszer, akkor jogos-e lebontani? A legjobb játék már az egyének közös cselekvésének lehetőségét vizsgálja egy mindent elsöprő változással szemben. A Foglyokban egy szűk térbe zárunk össze nagyon különböző embereket, és az ő egymáshoz való viszonyuk a fontos - meg az az elnyomó közeg, amiben élnek, és a kérdés: lehetséges-e nem venni róla tudomást? 1951-ben vagyunk, még friss élmény a béke, a propaganda pedig harsogja az ötéves terv sikereit, közben - bár a háború nyomai még látványosan jelen vannak - Budapest újjáépül. Sára, a főhős egy ideig ki tudja zárni a rendszer súlyos valóságát: tudja, mit mondhat ki hangosan és mi az, amiről csak suttoghat, és közben azt gondolja, hogy a fekete autó úgyis csak a rossz emberekért jön... aztán hamar rádöbben, hogy egy ilyen rendszerben bárkit megtalálhat a hatalom.

Csak 1951-ben több mint 100 ezer embert fogtak perbe. Nyilván nem mindből született halálos ítélet, de a mennyiség beszédes. Mindeközben a visszaemlékezések jelentős része arról szól, hogy milyen nagy dolog volt, hogy véget ért a háború, és volt mit enni. Engem ez nagyon meglepett, hiszen ezt a kort mindig egyöntetűen nagyon sötétnek képzeltem. Ezt a paradoxont igyekszünk megfogni a filmben.

Két rövidfilm után ezt a munkát is a Médiatanács mecenatúraprogramja támogatja, tehát már „összeszokott csapat" vagytok. Alkotói oldalról hogyan éled meg ezt az együttműködést?

Elsősorban nagyon nagy szabadságként: a forgatókönyv alapján megkaptuk a támogatást. Ezután még mindig igyekeztünk tovább javítani azt, gyakorlatilag szétszedtük és újra összeraktuk, ők pedig teret adtak ennek. Mindeközben egy tévéfilm esetén megvannak a keretek, amik nyilván sokkal szűkösebbek, mint egy mozifim esetén, de nagyon egyértelmű, világos keretek. Engem pedig mindig inspirál a kihívás, hogy minél kreatívabban töltsem ki azokat. A nemes versengés szellemét hozta az is, hogy a tévéfilmek mezőnye rengeteget erősödött az elmúlt néhány évben, különösen Szász Attila filmjeire gondolok itt. Ez az erősödő mezőny is ösztökél a nagyobb teljesítményre, hogy van mivel összemérni azt, amit csinálunk, és egyre magasabb a léc.

A Foglyok nemrég készült el, és úgy tűnik, azóta sem pihensz. Min dolgozol épp?

A legjobb játékot hálistennek még mindig hívják fesztiválokra, és mostanában belekezdtünk a nemzetközi forgalmazásába is. Nemrég készült el egy rendhagyó négyperces kisfilmem egy nagyvállalat támogatásával, a halogatás témájáról, Hajdani és Majdani címmel. Közben pedig írok egy nagyjátékfilmet is. Erről ebben a fázisban még nem tudok többet mondani, de egy napjainkban játszódó történet, ami egy kortárs társadalmi jelenséget dolgoz fel. Minden filmemhez nagyon kötődöm, ha ez elkészül, ez lesz az eddigi legszemélyesebb munkám.

***

Az alkotóról dióhéjban

Deák Kristóf Angliában, a Westminster egyetemen végzett rendezői szakon. Rendezője volt a Hacktion című magyar sorozat néhány epizódjának, és vágóként dolgozott Angliában és Magyarországon egyaránt. A Mindenki előtt több kisfilmen is dolgozott, ez az alkotás azonban több díjat is hozott neki, például a tokiói rövidfilmfesztiválon vagy a chicagói gyerekfilmfesztiválon, és elnyerte vele a legjobb rövidfilmnek járó Oscar-díjat is. Deák Kristóf legutóbbi kisfilmjét, A legjobb játékot, valamint tévéfilmjét, a Foglyokat szintén a Médiatanács támogatta. 

Kapcsolódó írásunk:

Foglyok: filmen a Rákosi-rendszer legsötétebb napjai - Ilyen lesz Deák Kristóf új filmje

2018.09.19. - 10:40 | vaskarika.hu / MTI - Fotó: hirado.hu

Az abszurd és a drámai hangvétel között egyensúlyoz Deák Kristóf Foglyok című tévéfilmje, amely a Rákosi-rendszer legsötétebb napjaiban játszódik. Deák Kristóf eddig rövidfilmeket és sorozatokat készített, a Foglyokat egy köztes állomásnak tekinti. „Még az első nagyjátékfilmem előtt szerettem volna letenni az asztalra egy kisebb lélegzetű, 75-80 perces tévéjátékot" - mondta. A főszerepet Sodró Eliza, a Weöres Sándor Színház volt színésze alakítja.