A művész így nyilatkozik a kiállításról:

Amikor több esetben is megpróbáltam a Nietzsche-jelenséghez közelíteni, esszékben, vagy három egyfelvonásos színdarabjaimban, első sorban nem a filozófiával kívántam foglalkozni, sokkal inkább arra kerestem választ, miként épült be a német bölcselő radikális romantikával leszámoló gondolatrendszere az egyetemes kultúrába.

Nietzsche jóslata, amiben önmagát egy eljövendő filozófia előfutárának tekintette, bizonyos tekintetben beigazolódott. A mai filozófia áramlatai többnyire Nietzschét tekintik elődjüknek, hivatkoznak rá, értelmezik. Tisztában vagyok vele, hogy már maga a döntés, hogy Nietzschét olvasok, vele foglalkozom - olyan feladatot és felelősséget jelent, amelynek megfelelni eminensen nehéz. Szándékomat boncolgatva, úgy látszik, az emberi lét az, ami vele kapcsolatban különösen érdekel. 

Az írásaim után régi szerelmemhez a festéshez fordultam. Ecsetet vettem kezembe, hogy Nietzsche személyét felidézve a képekkel vizuális szituációkat hozzak létre. Aki ismeri a bölcselőhöz kapcsolódó das Ungeheuer fogalmának alakváltozatait, vagy a sokat vitatott Die Unzeitgemäßen Betrachtungen állításait, az tudja a képzőművészet nyelvén ezekről „beszélni" szinte lehetetlen vállalkozás. A szó az ész legalapvetőbb eszköze önmaga és a világ megkülönböztetésére. A kép, a festmény képzeletbeli világot, személyt, dolgot ábrázol. Nietzsche szerint végső soron interpretációs problémává egyszerűsödik.

Akkor hogyan tovább? Ha azt veszem figyelembe, aligha létezik a modern életben, a korszerű szellemi világban olyan elgondolás, amely - akár áttételesen, akár direkt - ne szivárgott volna át a nietzsche-i korszerűtlen létkritikán, és ne örökölt volna valamit annak totalizáló lendületéből, akkor nekem, a festőnek meg kell próbálni rejtett metaforákkal dolgozni. A művészet titokzatos életre van ítélve, a titok mellett örökös, serkentő bizonytalanságra. A valóság vad és korlátozhatatlan finomhangoltságából, vagy a tobzódó sokrétűségéből nehéz kiválasztani azt a mozzanatot, ami nemcsak a festőt, de a közönséget is érdekli. Nietzsche pontosan látta, a festő számára milyen nehéz ez a feladat.

Lépjünk közelebb a kiállított képekhez. A magány mellett a képeken, vágyaknak, hiteknek, kötődéseknek és félelmek árulkodó egyvelegét szerettem volna megjeleníteni. A létezés mélyrétegét (abgrund) felmutatni. Feltűnő, hogy mindegyik képen jelen van a Gondolkodó. Jelzéserejű lénye felkészít minket arra, hogy ne féljünk, amikor a kiállítótérben az elképzelhetetlen eljövetelének kísérteties energianyalábjaival találkozunk. A szereplők mintha csak egy dionüszoszi, orgiaszerű önfeladáson keresztül találhatnának saját öntudatlan, álmodozó, én-nélküli önmagunkra. Ha átadjuk magunkat a képek és azon túl az Ő hatásának, azon vesszük észre magunkat, hogy - mint a szereplők - mi is folyamatos feloldódásban érezzük magunkat, vagy kísértetként lebegünk. Ha csatlakozunk a képeken szereplőkhöz, alávetjük magunkat a természet kaotikus művészi ösztöneinek. Ne csodálkozzunk, ha ebben a kékes-zöldes lidércfényes köztes térben, egy céltalan, itt ragadt, én-nélküli lélekmaradványként járjuk majd végig a történeteket, mert a sztori nemcsak a vásznakon szereplők meséi, hanem a mienkéi is. Mit látunk még? Lányokat, asszonyokat, akiktől távol áll az önmutogatás. Jelen és múlt egyszerre jelenik meg a képeken. A végtelen visszafoghatatlan dionüszoszi álma adja meg a valóság és művészet jellegét azzal, hogy időket kapcsol össze. Ilyenkor jelen és múlt kavarodik a képeken. Az építésben, bomlásban kísértetek, nyomok jönnek létre. Nem tudjuk eldönteni, a valóság kaotikus sötétjéből előtűnő alakok áldozatok-e vagy csak csupán kísértetek. Szorongás és bizonytalan remegés közepette áttetsző szellemek emelkednek fel az emlékezés vizéből. Tudjuk, a létezés mélyrétegeit megragadhatatlan hullámok és leírhatatlan energiák hatják át. A vászonról áradó titokzatosságból épülnek fel az alakok mozdulatai. Vigyázniuk kell, mert a lét elszürkülése és a megsebezett szubjektum egyszerre szakítja szét a szellemi arculatot, amely vágyakozik a megsemmisülésre. Ugyan látjuk őket, mégis ott bujkál körülöttük a halál vagy a létre nem jövés árnya. Egy sajátos feloldóságra való késztetés játszódik a vásznon, mégsem kell félnünk attól, hogy a test össze nem illeszthető elemekre zuhan össze.

A nietzschei szellemi hitvallás, vagyis a tevékenységében érvényesülő alapvető elv beleivódott a ma embere viselkedési normáiba, jóllehet, inkább fölszabadította, semmint az új, a magasabb rendű társadalmi kötelékek vállalására biztatná. Úgy tetszik Nietzsche etikai üzenete - lényegét tekintve - lepereg a 21. század emberéről is, megmarad korszerűtlennek.

Fentebb már említettem, miért kellett rejtett metaforákkal dolgoznom. Csak így volt lehetséges illegitim (össze nem illő, nonszensz) helyzeteket, látomást vagy metafizikai töltetű indulatot szürreális álomszerűséggel kifejezni. Megpróbáltam a (létezhetetlen) képtelenségéhez fordulni úgy, hogy megpróbáltam a virtualitás valóságosságával, valamint a valóság virtualitásával, mintegy folyamatosan egyensúlyozva, eme kettősségek vékony kötelén balanszírozva táncolni. De hát maga Nietzsche is ilyen vékony kötélen táncolt, onnét hullott alá az általa többé tudomásul sem vehető jövőbe...

Szilárdi Béla