Az egész történet ott kezdődött - aztán természetesen, majd ki fognak derülni a kezdet előzményei is - hogy két, valószínűleg elég elvetemült alak, sejthetően teljesen tiszta tudatállapotban beszerzett magának Prágában, 92'-ben egy akkor már gyártósorokról le nem kerülő Lomo LC-A típusú fényképezőgépet, amivel aztán végiggrasszáltak a demokráciát frissen belélegző cseh főváros utcáin. Csípő-, térd- és tarkómagasságból - szigorúan úgy, hogy a nyakuk is belelógjon - végigfotózták az utcákat, miután hazatérvén nem kis meglepetés fogadta őket. A fixobjektíves gép minden szerethető sajátossága visszaköszönt a képeken. Vignettáltak, zajosak, szürreálisak voltak, kontrasztos színekkel. És ekkor még csak a szűkebb baráti körük volt oda ezért megjelenésért. Ezeket a gépeket még 1983-ban gyártotta a LOMO, (Leningradszkoje Optiko Mechanicseszkoje Objedinenie) szentpétervári gyárában. Céljuk az volt, hogy minden elvtárs kezébe kerüljön egy olcsó, könnyen elérhető, egyszerűen kezelhető fotómasinka. A tervet teljesíteni kellett, így nem volt meglepő, ha a kis apparátok silány minőségűek voltak, mindegyiknek megvolt a maga kis saját, különbejáratú hibája. De pont ez adta és adja meg az egész ízét. Így történt az, hogy a két bécsi egyetemista, nevezetesen Matthias Fiegl és Wolfgang Stranzinger elhatározták, elterjesztik a lomográfia igéjét világszerte, és nagyon hamar nem kis népszerűségre tettek szert fotóikkal.

A szekér olyannyira beindult, hogy 93'-ban megalapították a Lomográfiai Társaságot, begyűjtötték a keleti blokk még fellelhető masináit, és 94'-ben már Moszkvában és New York-ban egyidejűleg tartottak kiállítást, ahol hatalmas falakon díszelegtek a lomográfiák. A fő problémát azonban az jelentette, hogy a gépeket már nem gyártották, és nem tudták kielégíteni az egyre vadabbul burjánzó, Lomo-k iránti vágyat. Tehát mi sem lehetett egyszerűbb, a probléma forrását keresték fel, és sikerült meggyőzniük a LOMO gyár fejét, kezdjék el újra gyártani az LC-A-kat. A történelmén túl, azért van egy sokkal érdekesebb aspektusa is a dolognak, méghozzá az az eszmerendszer és mozgalmi rítus, ami a lomográfusokat igazán szerethetővé teszi. Sikerült megteremteniük egy olyan világméretű agymenést, ami a föld legkülönbözőbb pontjairól hozza össze az embereket egy cél érdekében, hogy megmutathassák milyen varázslatos helyen élünk, és mennyi rendkívüli dolog vesz bennünket körül.

Az orrunk előtt vannak a csodák, csak meg kell ragadni a pillanatot. Elég rendhagyó dolog olyan géppel járkálni a városban, ami lehetővé teszi számunkra, hogy egy másodperc eseményeit úgy jelenítsünk meg, hogy ez a pillanat egy képkockát négy részre osszon, és időeltolással 2x2-es bontásban jelenítsen meg, mindenféle digitális utómunkálatok nélkül. És a legegyszerűbb, legalapvetőbb analóg technikát hordozza magában, egy műanyag dobozba zárva. A megjelenésével is csak a felszabadult, gyermeki játékosságot, szabadságot képviseli. Nincs szükség akksikra, a lényeg legyen minél több 35mm-es, és lehetőség szerint minimum ISO 400-as érzékenységű film, a legócskább fajtából még jobb, ha esetleg le is van járva és lehet kattogtatni. Mindegy mit. A lomónál nincsenek elrontott képek. Csípőből kell tüzelni, nem variálni a fényekkel, a beállításokkal, mindent el kell felejteni, amit valaha a záridőről, az íriszről vagy az aranymetszésről tanultunk. Felesleges is lenne értenünk ehhez, mert ezeket úgysem tudjuk állítani rajtuk, jó esetben még kereső sincs, maximum egy kihajtható alibikereső. De ez is csak a vicc kedvéért.

Folyamatosan bővítik a fényképezőgépek tárházát, a legvadabb ötletek valósulnak meg mindenegyes kreálmányban. Mivel ezeket a gépeket most szorgos kínai kezek készítik, megmaradt a jó szokás, rengeteg a hibás dobozka, valamelyik nem szigetelt rendesen, tehát a bal alsó sarka minden fotónak be van égve, vagy egyszerűen a kép egyik része mindig zöld. De többek között ez is egy fontos hozzátartozója a lomózásnak. Tíz aranyszabályuk van, amiket természetesen nem kell követni, de egyfajta küldetést fogalmaz meg, amikor arra szólít, hogy menjünk minél közelebb a fotózandó tárgyhoz, vagy ne akarjuk tudni, milyen lesz a kép. És mi a cél? Lehetőség szerint készítsünk minél több fotót, minél lehetetlenebb helyzetekben. Hadd lássa a világ egyik fele, hogy a másik is pont ugyanolyan szép. Magávalragadó tud lenni egy olyan kultusz, ami felnagyítása egy olyasfajta életérzésnek, amikor az ember hazajön egy fesztiválról, és meglátja valakin az övéhez hasonló karszalag egy másik birtokosát a közértben. Bátran oda lehet menni hozzá, mert hiába soha nem láttátok egymást, van egy közös pont az életetekben, ami összeköt bennetek.

És miért jó ez nekünk, lomográfusoknak? Mert szeretjük jól érezni magunkat a legelkeserítőbb pillanatokban is, mert hisszük, hogy ha meg nem is válthatjuk, de jobbá tehetjük a világot. Színekre minden embernek szüksége van, és képesnek kell lennünk meglátni életünk korántsem bujkáló szépségeit, hiszen minden ott van az orrunk előtt.