Bejött a meleg idő, tehát, elérkezett a birkanyírás rendes ideje. Minthogy ilyen jószágom pediglen nincs, marad a kutya, aki félig puli, vagy tán egészen az. Egész héten gyanakodva méregetett, mert ő sem teljesen ostoba ám, és tudja, mi az, hogy olló, meg az a tincseket borzoló taperolás a szőre közt. De hát, bármilyen zseni is a szentem, pár keksz hályogot vont a szemére, és, mire észbe kapott, már a térdem közt tartottam, gyors csattogtatással nyiszálva a rasztás tincseket. Közben meg nyomattam neki a sódert, hogy így csinosabb lesz, meg, hogy csak a gatyáját igazítom meg, stb. Alattunk már egy párnára való szőrkupac, az udvarban meg hóesést modellez a szél. Minden évben a kétségek és a határozottság között vacillálok, mert hát a fene se tudja, kell-e nyírni a pulit? A kutya persze váltig állítja, hogy nem, és ő, aki máskor olyan büszke a származására, ilyenkor égre-földre esküdözik, hogy még az öregapja sem látott efféle fajta ebet, nemhogy rokonságot vállaljon vele! Én meg hiszek is neki, nem is. A vége aztán az lesz, hogy meggyőzöm - némi erőszakkal- hogy én jobban tudom, és ezzel be is fejezzük a téma feletti konferenciát.

Jó hét éve már, hogy először szúrt szemet nekem a kutya frizurája. Nosza, kicsaltam a kertbe, és egy jóízű birkózás keretében alaposan megkopasztottam. Akkor eszmélt csak rá, hogy mi történt, amikor elengedtem, és ő végignézett magán: -atyaisten! alsóneműben vagyok! Mit műveltek velem?- riadtan téve fel magában a kérdést, aztán hol rám, hol az őt bámuló többi állatra nézett, választ remélve. Nem lehetett megállni kacagás nélkül: olyan volt most, mint egy húsvéti bárány. És egészen aprónak tűnt így, loboncától fosztottan.

Teljesen letaglózták a történtek. Fejét mellső lábai közé lógatva, nem nézve se jobbra, se balra, iszkolt befelé a kuckójába. Nem is jött ki vagy három napig! Duzzogott, és csak nagy áldozatok árán sikerült kiengesztelni őkelmét. Persze aztán rájött, mennyivel praktikusabb a rövid bunda a nyári kánikulában, és szaladgálni is könnyebb, de adta a sértődöttet, és olyan pillantásokat küldözgetett felém, hogy mindjárt előrántottam valami finom falatot a zsebemből. Ennek már jó pár éve, és a tortúra minden évben megismétlődik. Igaz, már nincs olyan drámai hatással egyikünkre sem. Az eltelt idő felruházta azzal a mindenki számára igen ajánlott bölcsességgel, ami lehetővé teszi számára, hogy magasról tegyen mások véleményére. Már csak megszokásból szabódik, ha ollót veszek a kezembe, és a végeredmény láttán sem akar eret harapni magán.

Odáig ment most már az én Zsenifalváról szalajtott kiskutyám, hogy még a fotómasina elé is odatartotta a képét. Nyilván nem a hiúságát akarta legyezgetni, hanem mint afféle jól értesült személyiség, dokumentálni óhajtotta az őt ért inzultust. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy látleletet vetetett magáról arra az esetre, ha netán az esti jutalomfalat porciózása közben megfeledkeznék arról, milyen kártérítéssel is tartozom neki. Most elégedetten durmol a tornác meleg tégláin, és csak néha-néha pillant az órára, várva, amikor a jóvátétel megkezdődik.