Február 7-én láthatják a Duna Televízió nézői a Dunaszőkítés - Anti-tóksó című sorozat első részét (lásd: keretes írásunk), amely a Szőke Duna folytatása. Úgy hallottam, nagy lendülettel, lelkesedéssel dolgozik a sorozat újabb részeinek előkészítésén.

Igen, nagyon lelkes vagyok, mert a Dunaszőkítésben olyan szerkesztésű anyagokkal, helyszínekkel, témakörökkel foglalkozunk, amelyek számomra nagyon izgalmasak. Fantasztikus népviseletek, táncok szerepelnek a műsorban, és ez hatalmas energiát ad. És van még egy nagy éltetőerő: több mint egy év telt el azóta, hogy a Szőke Duna első részeit vetítették, és nagyon jó érzés, hogy visszahívtak, és hogy ismét ezzel a fajta üzenetrendszerrel hívtak vissza. Úgy érzem, a kollégáimat, illetve az egész csapatot az viszi előre, hogy egy olyan játékos műsort hozunk létre, amit annak idején mindenki nagyon szeretett.

Az előző sorozat szolgenje úgy hangzott: Van élet a városon túl! Ennek a sorozatnak is van jelmondata? 

Az előző szlogen bizonyos értelemben nem változott, hiszen most is falun élek. Az újságcikkek annak idején megkérdőjelezték, hogy mitől vidéki ez a műsor, de számomra a Szőke Duna igenis vidéki történet volt, és ez is az. Más részről a mostani sorozat címe az, hogy Dunaszőkítés - Anti-tóksó. Azért anti-tóksó, mert reményeim szerint a műsor rengeteg olyan önirónikus elemet is tartalmaz, amely ebben a fura, varietészerű televíziós műfajban folyamatosan ott van, csak azokban a fajta munkákban, amelyekben én is dolgozom, kiradírozódik, kozmetikázódik. Szerettem volna, hogy az a fajta testközelség, esendőség, szatíra - ami az eddigi munkáinkat is sokszor jellemezte -, benne legyen a műsorban.

Mi az, ami Ön szerint kiradírozódik? 

Gondoljon például arra, hogy 20-25 évvel ezelőtt a körülöttünk lévő, kelet-európai világ folyamatosan egy olyan kreativitásból építkezett, ahol nem csak a túlélés, de egy fura virágnyelv is jelen volt. Ha egy mostani nagyítólencsén keresztül néznénk azt a világot, akár azt a szót is használhatnánk, hogy minden egy kicsit anti, egy kicsit „mintha" volt. Furnérlemezből készítettünk szobrokat, tarbanttetőkből voltak melegágyaink, és sokszor a vágy hozta létre a kreativitáson keresztül az örömöt, mert az egész körülöttünk lévő világ más volt. Azt is mondhatnám, hogy amit én az úgynevezett show-iparban - a függöny mögül, háttérből, takarásból - látok, azt ehhez az „anti" világhoz, ehhez a múltbeli történethez látom hasonlónak. Az más kérdés, hogy ma a kereskedelem nyilvánvalóan kiradírozza, illetve az egészet fátyolszerűbbé teszi, mert eltűnteti azt a darabosságot, amely szerintem a hétköznapokban igenis ott van körülöttünk, és ott van a nagy show-műsorokban is. Visszatérve a lendületre és a lelkesedésre, mivel itt megengedték, hogy egy kicsit a többiekkel együtt játsszam, mertük venni a bátorságot, hogy - természetesen a humor eszközeivel - belessünk a színfalak mögé is.

Ismert arról, hogy előszeretettel kísérletezik a különböző műfajokkal, rádióműsoraiban például sokszor megdöbbentő, kizökkentő elemeket használ.

Most egy másik műfaj, az audio, vagyis a hangok által használható kommunikáció került szóba. Én szabadidős tevékenységként rádiózom egy független rádióban. Lehet, hogy ha valaki kívülről nézi ezeket a folyamatokat, akkor úgy érzi, ezek sokszor eklektikusak, zavarosak, ugyanakkor, ha más szemszögből nézzük, akkor azt is mondhatjuk, ezek a folyamatok egyfajta mintavételek, illetve mintagyűjtések. Én olyan gyűjteményeket szeretnék - hangokban, képekben, vagy vizuális kommunikációban - létrehozni és megmutatni másoknak, amelyek a kereskedelmi médiában egyáltalán nincsenek jelen. Azt szeretném, hogy a nézők vagy a hallgatók olyan impulzusokkal is találkozzanak, amelyek ugyan valós impulzusok, de a mostani kereskedelmi médiában vagy nincsenek, vagy pedig kozmetikázva vannak. Az előbb említett erre egy példát, hogy az egyik rádióadásomban a szlovák nap alkalmából egy cseh mese volt hallható, amely jelenség talán meglepő lehetett a többségében magyar anyanyelvű hallgatók számára. A mese, meseforma és a zenék valójában semmilyen radikális tartalmat nem hordoztak magukban, hanem attól volt szokatlan az egész, hogy egy másik szubkultúrából érkezett ide valami. Valami, amit nincs jelen a körülötte lévő audio médiában, más rádiókban. Nekem nem a sokkolás a célom, csak annyit szeretnék megtenni, hogy olyan információkkal is szembesítsem az embereket, amelyekre nem gondolnak, pedig igenis ott van az életükben. Mert ha ma meghallgatunk egy bakelit lemezt, amin mondjuk, a Paff a bűvös sárkány története van, akkor lehet, hogy a mai fülnek furcsának és abszurdnak tűnik, hogy egy Hammond orgona szólal meg kíséretként egy gyerekmesében. Tehát nem teszek semmi mást, minthogy megpróbálom szembesíteni az embereket ezekkel az információkkal. Ez nyilván fölkavaró.

Badár Sanyi is szerepel a műsorban. Nélküle nem is létezhetne ez az Anti-tóksó, igaz? 

Igen, Sanyi barátom is itt lesz a forgatásokon. Szereti a Duna Televíziót, szeret bennünket, a régi műsorokban is sokat segített, és több mint 40 év ismerjük egymást. Nagyon sokszor dolgoztunk már együtt, nem egyszer elválaszthatatlanok vagyunk. Azért tartottam fontosnak, hogy Sanyi is jelen legyen, mert reményeim szerint nem csak nevettetni, de elgondolkodtatni is fogunk majd. Sanyi nagy tudású, tájékozott ember, és nekem fontos, hogy egy olyan filmes munkában is együtt tudjunk dolgozni, amelyből kiderül: a Badár egy nagyon érzékeny, sokrétű ember, és én nagyon örülök, hogy ezt a műsort most együtt csinálhatjuk.

Buglya Sándor is állandó vendég lesz. 

Ahogy Badár Sanyi, Buglya Sándor is régóta jelen van az életemben, illetve annak bizonyos szakaszaiban. Az amatőr filmezéshez kapcsolódik a barátságunk, vagyis ennek kapcsán találkoztunk. Aki ismerte a 70-es, 80-as évek amatőr filmes életet, az tudja, hogy Buglya Sándor az egyik alapikonja volt az akkori rendszernek.  Most is fontos szerepet játszik az amatőr filmes életben, illetve annak oktatásában, és nekem nagyon fontos, hogy egy olyan ember szimpatizál ezzel a műsorral, illetve segít nekünk, aki nem csak anekdótákat ismer a korszakról, de olyan régi, „antik" tárgyakat, filmeket is el tud hozni a műsorba, amelyek ugyan élénken élnek az emlékeimben, ugyanakkor nem biztos, hogy pontosan emlékszem rájuk. Sándor olyan, mint egy lexikon, tökéletesen emlékszik a nevekre és az időpontokra. Vele együtt újra visszarepülhetünk az időbe, ugyanakkor mostani, aktuális filmes történetekről is beszélgetünk. Én hiszek abban, hogy Buglya Sanyi folyamatosan jelen lesz ebben a sorozatban, mert nagyon fontos dolgokat hoz be a műsorba, és a jelenléte nagyon különleges ízt ad ennek az anti-tóksónak. Egy másfajta ízt, mint ami az előző részekben jelen volt. De a Dunaszőkítés csapatmunka, és nem szabad elfelejtkeznünk azokról a munkatársainkról sem, akik nélkül, habár a képernyőn nem látszanak, mert a háttérből irányítják az eseményeket, szintén nem jöhetett volna létre a műsor. Hadd említsem meg a sorozat rendezőjét, Kázsmér Kálmánt, a főszerkesztőt Szabó Ágit, a szerkesztőt Scrob Andreát és a tóksó gyártásvezetőjét, Kovács Gyulát.

Taliándörögdön él, ahol élénken részt vesz a falu közösségi életében. Odavalósinak érzi magát? 

Igen, Taliándörögdön lakom, ottani állandó lakos vagyok, önkormányzati képviselőtestületi és egyházközségi elöljárósági tag. A mindennapokban azt látja az ember, és ez szerintem nem csak Taljándörögdre, ami egy 700 fős falu, de más apró, nagyvárosoktól távoli településekre is igaz, hogy egy ilyen kis településen nem lehet másként létezni, mint közösségben. Ha ugyanis nálunk bezár este a vegyesbolt, és az ember nem tud elmenni a nagyvárosba, akkor nem tehet mást, mint hogy átszalad a szomszédhoz csavarhúzóért, kenyérért vagy akármi másért, tehát ott egymásra vagyunk utalva. Én a jövő szempontjából - bármennyire is furcsa - az egyetlenegy kiútnak a közösségi létet, a közösségi jelenlétet tartom. Sokat éltem nagyvárosban, Budapesten is, ahol azt láttam: minden individualizálódik. Miközben ott is közösségi helyszíneken, mint például bérházakban laktam, és bár minden nap találkoztam a lakókkal, nem éltem meg olyan a helyzeteket, hogy egy csapatként léteztünk volna. Taliándörögdön folyamatosan erős ez az élmény, és nem is lehet másként távlatot elképzelni. Ezért azt gondolom, hogy habár én nem vagyok odavalósi, mert nem ott születtem, ennek ellenére ez a falu befogadott engem, odatartozónak érzem magam, és azt szeretném, hogy minden ehhez kapcsolódjon.