Adott egy punk koncertre menő újságíró, aki nem tűnik ki a punk bulikba járók közül, legalábbis öltözködésben nem. Azonban ha közelebbről megnéztük, láthattuk, hogy ő a kis karniszterében nem folyékony salakot, hanem étkezési írót cipelt vagy viselt nagyon sok ideig, bár ennek időtartama mindig attól függött, hogy mikor szóltak neki az ügyben, célozva arra, hogy milyen is a homloka. Azért is fogyasztja ezt, mert 10 háziorvosnak öltözött trógerből 9 ezt ajánlotta neki. Szóval miért ne hallgatna rájuk. Vagyis hallgat. Utunk Végállomásához közeledve nem sok embert véltünk felfedezni a koncert helyszínén és a szervezés hirtelenségére csak az volt igazán jellemző, amikor egy gázzal működő hősugárzó kezdett el olvasztani a szalagos-metál diszkóban. Egyből ő lett a legjobb haverunk, cigivel és itallal kínáltuk őt, amit úgy köszönt meg, hogy mindvégig szétégette a hátsónkat. De ott legalább melegünk volt.

A buli leginkább foglalt ház jellegű volt, de ennek igazán ellentmondott a kidobósrác határozott és senkinek nem kegyelmezően kiejtett szava, hogy sajtókártya. Aztán nem sokkal később szóltak Lenkének, akik készséggel beinvitált minket. Mikor meghallottuk a nevét, egyből a Szomszédokból ismert Lenke nénire gondoltuk, és valahol titokban azt vártuk, hogy majd ő jön elénk fehér köpenyben, 20 deka sopronival a kezében. Meg egy zacskó tejjel, maga mellett vonszolva a részeg Taki bácsit, akit lecsaptak, mint a Takiórát. Tehát elmondható az, hogy az egész este olyan volt, mint amikor valaki véletlenül arra jár egy véletlenül talált ezressel, amit véletlenül egy punk koncertre költ és utána véletlenül hazamegy.

Legelőször a Pacific Punk csapódott be a húrok közé, a basszusgitáros Atis nélkül, aki úgy tűnik még mindig beteg, vagy nincs kedve egészségesnek lenni. Repertoárjuk mit sem változott, vagyis nyugodtan elmondhatjuk, hogy jubileumi best of farostlemez bemutató koncertjüket tudhatták le a tegnap estével, de ők az el nem hangzott "szilva szilva" kiáltás után végig fenn maradtak a színpadon, és konzervatív punk módjára tivornyáztak tovább.

Nem sokkal utánuk következett a már sokat emlegetett Proform, és ismét eljött az ideje, hogy újra megadják nekünk az esélyt, valami felejthetetlen szóösszetétel eldudorászására. De nem, elvesztettük, kihagytuk a tizenegyest, belenyúltunk, ránk járt a rúd, és a többi.

A Proform-klasszikusok közül szinte mindent lebontottak a közönségnek, ugyanis a hangosításról jobb ha nem beszélünk. Sokkal mókásabb lett volna az, ha mindenkinek adtak volna egy fülhallgatót, benne opera klasszikusokkal, mint például Bizet: Carmenje, aminek a végén odabökték volna, hogy „zsíroskenyééér!!!" Vagyis Proform-remixben. Emellett elhangzottak még olyan más örökrozsdamarók is, mint például a PICSA 'Belfast' (a belvízvédelmi helyzet stílszerű reprezentálására) című száma, és az Auróra 'Kell egy kis anarchia!' című opusza is. Eme két szám erejéig a színpad egy Három kívánság-adáshoz volt hasonlatos, csak tróger kiadásban. A koncert közben a zenekar énekese, Gombi többször lekiáltott a színpadról, hogy reméli a Vaskarika majd megírja, hogy milyen jó hangulatú volt a koncert. Mármint kinek? - tettük fel mosolyogva a kérdést, hozzátéve, hogy mi úgy gondoltuk egészen eddig, hogy kollégánkat Pistának hívják. Ettől kezdve már gyanakodtunk.

A Proform zenéje azért is volt inspiráló, mert közben a SIC művszervezőjével, Hufival elkezdtünk beszélgetni a Romper Stomperről. A mi álláspontunk az volt, hogy ez egy réges-régi ausztrál skinhead-musical, de mivel ez az érv nem győzött meg senkit - főleg a Proformot nem, hiszen utána még belezendítettek a Hülye Picsába - arra következtetésre jutottunk, hogy biztos nemcsak az, hiszen ez a név olyan gyakori, mint a Kiss Pista. Erre kollégánk, aki maga is az István névre kezd el nyáladzani, ellentmondást nem tűrő higgadtsággal hozzátette, hogy: „Az anyukám is pont ezzel érvelt, amikor arról kérdezték tőle az orvosok, hogy mi legyen a gyerek neve."

A sárvári Pampers játszotta a színpadportást a következő fél órában. Rendesen tisztába is tették magukat előtte, ultra nedvszívó képességük pedig nem ismert határokat. Se folt, se csípés. Hey Ho Let's Go!- felkiáltással vadász illatú popsikenőcsükön végigneutralizálva aprították fel tűzifájukat. A punkban az a jó, hogy nem kell feltétlenül zenélni ahhoz, hogy egy jó bulit csinálj.

A Shanti Ska Tonesnak sem kellett megvárakoztatnia a közönséget. Vagyis a majdnem 300 fős tömeget, ami 19 volt. Az utóbbi két hónapban pedig nem ez volt a zenekar második fellépése, hanem a harmadik. Ezért aztán újat tőlük sem lehetett várni, viszont amit tudtak, azt tegnap sem voltak hajlandóak elfelejteni. Repertoárukból tegnap sem maradt ki a Macskajaj legkul(t)abb dala, valamint nagy meglepetésünkre, körülbelül fél perc erejéig, felcsendült egy ABBA taktus, mire HC arcú kollégánk hamvaiból feltámadva, teljes hangerőn elkezdte bömböltetni magából a refrént. Addig szinte meg sem szólalt, majd miután lecsendült a szösszenet, ugyanúgy visszasüppedt. Köszönjük Shanti. Érted dobog a szívünk.

Tehát a tegnap estét elkönyvelhetjük egy semmihez sem hasonlítható, emlékezetes alkalomhoz, megspékelve ezt egy, a sarokból lelógó scart csatlakozóval, ami akár egy jubileumi Iron Maiden koncert megtartásának lehetőségét is a méhében hordozza. Kedves Végállomás! Sokkal több szerencsét kívánunk!