Arra a minősíthetetlen szintre, amit Bojár Iván András megengedett magának, nem mehetünk le. Munkácsyt nem kell megvédeni, ő realista műveivel mindig megvédi magát. Ugyanakkor az a tendencia, hogy ha az értékek mentén gondolkodó - és nem is kell, hogy ehhez valaki keresztény-konzervatív legyen - polgár szó nélkül elmegy ezek mellett a kultúrmarxista provokációk mellett és intellektusból elintézi azzal, hogy szót sem érdemelnek, az kifele sajnos nem jelenik meg. Akikre lehetne hatni, akiket lehetne formálni, azokat nem éri el a valóság, a szakmailag hiteles információ. Ők ezt a landeszmanni lealacsonyító attitűdöt látják és olvassák, és ez ivódik beléjük, ezt tekintik igazodási pontnak. Sajnos az élet számos területén van már ez így, ezért az ilyen megnyilvánulásokra reflektálni kell, nehogy az maradjon meg a még kultúrájában, gondolkodásmódjában kiforratlan generációban, hogy Munkácsy egy ügyes, de nem túl fajsúlyos festő volt.

Az, hogy az "összevetéshez" miért pont Maurer Dórát választotta az idősebb, menőbb kortársak közül Bojár úr, nem is érdekes, az azonban biztos, hogy Maurer Dóra mindig benne volt a dolgok sűrűjében, mint művész és mint tanár egyaránt, és a liberális elvek mentén politizálóként is. Személye határozottan köthető a hazai liberális élvonalhoz, ez közismert. Ettől még a munkái sem rosszabbak, sem jobbak nem lesznek. Azonban korunkban a hazai és nemzetközi művészi boldogulást nem mindig tudom abszolút értékmérőül elfogadni. Ez megint nem azt jelenti, hogy Maurer ne lenne értékes művész - mint Csernus, akinek igazán van nemzetközi elismertsége és a közelmúltban halt meg. Vagy Keserű Ilona, Vály Dezső, vagy Szkok Iván. Ők kevesebbet, vagy nem azon az oldalon politizálnak, pedig hasonló súlyú művészek. Hozzáteszem, hogy véleményem szerint nagyon problematikus a kortárs alkotók valódi művészi súlyának megítélése, és valójában sokszor évszázadok múltán sincsenek helyükön a dolgok. Nagyjából az egész elmúlt 150 évre érvényes ez, de nem vagyok optimista. 

Rátérve azokra a sorokra, amiket itt Munkácsyról lehetett olvasni, szerintem a Krisztus trilógia az egyik probléma Bojár számára, a másik a magyar nép életéről szóló munkák nagy száma. A szalonfestmények, a historizmus rehabilitálása évtizedek óta tart, és nemcsak Munkácsy esetében. Nemzetközileg kiderült, hogy abban is van érték, nemcsak az avantgárdban, meg persze az impresszionistákban, mert ők voltak az előszoba. Az ökölrázós korszakban nőttem fel, amikor minden könyv az üldözött Monet és társai ősi ellenségét, az átkozott akadémistákat szapulta. Ma pedig tele van velük a net, komoly szakmai konferenciákat tartanak róluk és csillagászati összegekért mennek képeik a nagy galériákban. Mindezzel Bojár Iván András nem foglalkozik, csak azzal, hogy ő nem szereti Munkácsyt. Mert kiszámított. Mert sekélyes.

Ezek után pedig előveszi az olasz Boldinit, a svéd Zornt és az orosz Repint, hogy ők aztán bezzeg! Kezdjük azzal, hogy Zorn és Boldini (akinek a nevét is helytelenül írja "Boldoni-nak") egy későbbi korszak mesterei voltak, egyedül Repint lehet nagyjából kortársként értelmezni. Ő is történelmi festő elsősorban. Boldini egy dekoratív portretista, Zorn valóban realista, de egy későbbi és teljesen más karakterű mester, aki elsősorban az aktra és a portréra összpontosított, na és persze a rézkarcra. Köze nincs a vallásos festészethez. A népéletről szóló képek azok, amiben távolról találkoznak Munkácsyval. Én mind a négy mestert szeretem és ismerem is - Bojárnál valószínű, jobban. Ugyanis már akkor Zornt és Boldinit tanulmányoztam, amikor művészettörténészeink is legfeljebb kis számban nézegették munkáikat, a 80-as években. Boldini igazi virtuóz - talán túlzottan is, így sokszor bizony sokkal felületesebbé és manírosabbá válik, mint a céltábla Munkácsy. Rippl Rónai kifejezetten rossz festőnek tartotta, amiben persze nem volt igaza, de ez is egy jelzés. Ripplnek Munkácsyval is gondja volt, de azt, hogy rossz festő lenne, sosem állította. Rippl Zornt is leszólta, ha jól emlékszem technikai egysíkúságát rótta fel. Ebben sem volt szerintem igaza, mert Zorn egészen kiváló művész volt, aki nagyon megküzdött a munkáiért, akárcsak Munkácsy. Egyik legjobb vásznán ma is láthatóak az összeszaggatás nyomai. (Az anyuka, aki fürdeni viszi a kisfiát. Szerencsére valahogy megmaradt.)

Repin valóban nagy varázsló, csodás tehetség, igaz idős korában még a múzeumokba is bement, hogy a képeit átfesse, alig tudták őket a restaurátorok visszamenteni, miután elment, mert lilába festette őket át. De az idős, demens mester erről nem tehetett. Munkácsy sem a maga tragédiájáról, ami késői munkáin valóban nagyon meglátszik. Munkácsy az első abszolút nemzetközi elismerést aratott magyar mester volt, igaz a zseniális Madarász Viktor Párizsban már nyert aranyérmet 1861-ben a "Hunyadi László"-val. Ő szerintem valóban nagyobb tehetség volt Munkácsynál, azonban hazajőve tehetsége hamarosan hanyatlani kezdett, de bármikor vállalom, hogy a "Dobozy" van olyan, mint egy jó Delacroix, vagy Gericault. 

Munkácsy keserves viszonyok között, saját erejéből küzdötte ki a nemzetközi hírnevet. Nemcsak nagy festői képessége, de mély művészlelke volt. Különben nem kötötte volna fel magát a keresztre, hogy jobban átérezze a megörökítendő témát. Ha csak a látványra lett volna szüksége, egy modell jobban megtette volna. Életképei örök kincsei a festészetnek, még akkor is, ha megsemmisülnek a bitumentől. Vibráló tájképei pedig a hazai romantika, realizmus, sőt egyfajta impresszionisztikus látásmód remeklései. (Pedig szóban mindig elítélte az impresszionizmust.) Egy tájképet sokszor fél óra alatt festett meg, elképesztő színvonalon. Ha valakivel baj volt, az elsősorban a pénzéhes felesége és műkereskedője volt, ők okozták életművében a legtöbb kárt, többet, mint a betegsége, vagy az elszegényedéstől mindig rettegő örök asztalosinas-lelke.

Lehetne Picasso pénzéhségével is példálózni, de minek? Szerintem inkább az a baj Munkácsyval, hogy az állam foglalkozik vele, hogy a magyarság lelkében ő az "örök művész" még ma is. Ezt a cikk ki is mondja. Ha nem így lenne, akkor kevésbé lenne a festészete "felületes" Bojár úr számára. Érdekes, hogy az ellenoldal soha nem rohant neki senkinek, aki az ő számára fontos. Nem sorolnám, hogy melyek ezek az alkotók, mert nem szeretném ugyanazt a hibát elkövetni, pedig Munkácsynál jóval gyengébbek is akadnak köztük a kiválóak mellett.

Javasolnám Bojár Iván Andrásnak végezetül, hogy csodálja meg bizonyos Frits Thaulow norvég művész képeit. Ember úgy nem festett vizet a festészet történetében, mint ő. Sokáig vele sem foglalkoztak, nem véletlenül. Alighanem azért, mivel leszólt egy "haladó" nagyságot, aki felesége nővérének a férje volt. Bizonyos Gauguint...