Nemrég két, önmagában jelentéktelennek tűnő eset részese voltam, a kettő együtt azonban elgondolkodtatott és arra késztetett, hogy kicsit utánajárjak a dolgoknak.

Az első egy találkozás volt egy régi, ám eléggé távoli ismerősömmel. Ahogy már ilyenkor lenni szokott, a „hogy vagy? kérdés után hamarosan jött a rutin: és a család? Ebben a járványos évben adja magát, meg az elemi udvariasság is megkívánja, hogy az ember érdeklődést mutasson a másik viszonyai iránt. Ekkor az addig mosolygós ismerősöm hirtelen elkomorult és szomorúan mesélni kezdett: elmondta, hogy feleségénél, aki a negyvenes évei közepén jár, bipoláris személyiségzavart állapítottak meg, ami igazi megpróbáltatást jelent az egész családnak, és a két kamaszkorú srácuknak leginkább. Ők nem is értik, mi történik az anyjukkal, egyszerre dühösek és ijedtek, nehezen tudják kezelni a helyzetet. Bezárkózóvá váltak.

Az ismerősöm, mint férj és apa, szintén össze van zavarodva, kimerítették az utóbbi évek megpróbáltatásai, míg a probléma észlelésétől eljutottak a diagnózisig, és neje kezelést kap, ami új problémákat vet fel. Életük egy kis faluban telik, ahol minden és mindenki szem előtt van, ráadásul övék a helyi kocsma, ahol számtalan ember megfordul, így semmi nem maradhat titokban. Eleinte nem értették, mi ütött az asszonyba, meggyanúsították alkoholizmussal, mások egyszerűen a „bolond" jelzővel illették, a család meg hol szégyenkezett, hol haragudott, bár maguk sem tudták pontosan, kire. Amikor, végül, megszületett az orvosi vélemény, és el lehetett kezdeni a gyógyszeres kezelést, kicsit jobbra fordultak a dolgok, de még távolról sincs happy end. A betegség a mai tudás szerint nem gyógyítható, csak kezelhető. Természetesen nagy részvéttel hallgattam az elmondottakat, és magamban hálát adtam a Teremtőnek, hogy nekem nem kell ilyen súlyos problémával küzdenem. Talán el is felejtettem volna a dolgot, ha a zárva lévő könyvtár elé kirakott, ingyen elvihető könyvek között kezembe nem akad egy ehhez a témához kapcsolódó mű.

Kép: moly.hu

Írója Daniele Steel, számtalan romantikus regény szerzője, talán a legismertebb írónő ezen a palettán. A könyv, eltérően a többi regényétől, életrajzi, melyben a 19 évesen elveszített fiának állít emléket. És itt jön a kapcsolódás a fent elmesélt találkozásomhoz, ugyanis a srác szintén bipoláris személyiségzavarban, ismertebb nevén mániás depresszióban szenvedett. Szeretem az életrajzi leírásokat, ez pedig most azzal kecsegtetett, hogy talán többet tudok meg a témáról. Két délután átrágtam magam rajta, és bevallom, elég felkavaró felfedezéseket tettem.

Maga a betegség nagyjából a népesség egy százalékát érinti, ami, hazánk tízmilliós lakossága esetén kb. 100 ezer ember. Ez igen nagy szám. Kialakulásában sok minden közrejátszhat: lehet családi halmozódás - bár ezt több tudományos irányzat megkérdőjelezi -, valami idegi károsodás magzati korban, vagy a születéskor, stb., de tulajdonképpen a valódi oka nem ismert. Általában a páciensek húszas éveiben jelentkezik, de intő jelei már gyermekkorban megmutatkoznak. Ezek azonban annyiféle, más magatartászavarra utalhatnak, hogy nem csodálkozhatunk azon, ha csak sokára születik meg a valódi diagnózis, és hogy eleinte senki, se páciens, se orvos nem akar a legrosszabbra gondolni. Míg a gyerek kicsi, elütik azzal, hogy hiperaktív - ez ma különösen nagy divat -, amikor pedig kamasz, a pubertás kor "elviselhetetlenségére" kenik a dolgot. Maga a szülő jár élen abban, hogy mentségeket keressen csemetéje viselkedésére, egyúttal bagatellizálva a dolgot. A húszas évekre azonban már általában olyan súlyosak lesznek a szimptómák, hogy biztosan orvoshoz fordul a beteg, és, ha szerencséje van, jó szakember kezébe kerül, aki a jeleket helyesen értelmezi. Persze, ez még csak az első lépcsőfok, igaz, talán a legfontosabb. A megfelelő gyógyszeres kezelés kialakítása néha éveket vesz igénybe, állandó felügyelet mellett. Az érintett személy élhet „teljes" életet emellett, de azért idézőjelesen. Hasonlóan az alkoholistákhoz, gyógyultan nem, de tünetmentesen folyhat tovább. A későbbiekben még számtalan körülmény befolyásolhatja az állapotot: hormonális változás, az életkor előrehaladása, stb.

Kép: punkglobe.com

Mindezek jól mutatják, hogy nem egy egyszerű nátháról van szó, és a környezet, egy szerető család támogatása nélkül elég kilátástalan ellene a küzdelem, bár néha még így is. A bipoláris személyiségzavar összetettebb kórkép, mint a depresszió. Úgy jellemezném, hogy az elszenvedője egy érzelmi, lelki hullámvasúton ül, amiről nem tudja, hová ragadja, és kiszállni sem tud belőle. Az életuntsághoz kapcsolódik valamilyen mánia: pl. hogy földönkívüliek üldözik az illetőt, vagy megfigyelés alatt tartják, hangulata pedig a szélsőségek között ingadozik, igen nagy amplitúdókkal. Az önértékelési zavar éppúgy lehet jellemzője, mint az, hogy a világ urának képzeli magát a beteg. Röviden szólva: bonyolult és nagyon változatos tünetegyüttesről van szó. Érdekes, hogy elszenvedői között jelentős számban vannak pl. nagy művészek, és esetükben a kiemelkedő képességek, amik már általában zsenge gyermekkorban megmutatkoznak, szintén nagyon gyakoriak.

Számtalan ismert történelmi alak, híres ember, költő, zenész szenvedett ebben a betegségben. Danielle Steel  fia, akinek életét és halálát - öngyilkos lett, túladagolta a gyógyszereit - megörökítette a könyvében, szintén igen jó képességekkel volt megáldva. Ügyesen írt és zenélt, minden tekintetben szép jövő előtt állt. A 19 évet élt Nick Traina rövid élete során szép sikereket ért el, számtalan dalt szerzett, legismertebb zenekarának, a Link 80-nak a felvételei még most is láthatók a zenei portálokon.

Ha időben kicsit visszautazunk, megemlíthetjük József Attilát is, akinek zsenijéről ódákat lehetne zengeni, és ha nem egy tízmilliós ország szülötte, semmiképpen sem kerülte volna el a „legnagyobb" jelzőt. Skizofréniával kezelték, de csak napjainkban vált általánossá az a szakmai vélekedés, miszerint valószínűleg mániás depresszióval küzdött, vagy esetleg a tüneteiben nagyon hasonló borderline személyiségzavarban. Mindkét esetben állandó fenyegetettségként jelen van az öngyilkosságra való hajlam, illetve, hogy az illető valamilyen formában maga ellen fordul, pl. sérüléseket, vágásokat ejt magán, hogy az így keletkező testi fájdalom elvonja a lelkitől. Néha csak a környezetnek szóló figyelemfelkeltés okán, nagyon gyakran azonban végzetesre sikerül ez a jajkiáltás. Amennyiben elfogadjuk ezt a diagnózist, közelebb kerülhetünk a költő halálának megértéséhez.

Mindenki által ismert tény Van Gogh „őrültsége". A kor, amelyben élt, még nem rendelkezett kellő ismerettel a pszichológia területén, így alkoholizmusának tulajdonították a viselkedészavarait, de ma már szerencsére előrébb tart a kutatás ezen területen. Ahogy József Attila a költészetben, Van Gogh a festészetben mutatott fel kiemelkedő tehetséget.

A művészet más területéről véve példát nem hagyhatjuk ki Ludwig von Beethovent sem, akinek nagyszerűsége épp olyan ismert, mint különc viselkedése. A zeneszerző ugyancsak sokat szenvedett a benne dúló démonok harcától, és ezt, akkoriban más gyógyszer nem lévén, alkohollal próbálta orvosolni, minek következtében májelégtelenségben hunyt el végül. Az összes idecitált példánál megtalálhatjuk a tudatmódosító szerek használatát. Nick Traina kipróbálta a kábítószereket, ami a kor Amerikájában a „bocsánatos bűn" kategóriájába esett, az alkoholt is, ahogy a többi, általam említett személy is, mint a menekülés remélt útját. Természetesen, nem hoztak enyhülést, csak súlyosbították, elfedték az amúgy sem kicsi problémát.

Elszakadva a művészetektől, egy államférfi példáját sem hagyhatom ki: Napóleon, a kis korzikai, aki a császárságig vitte. Az ő esetében is tagadhatatlanok a kiemelkedő képességek, a varázslatos személyiség, amivel megnyerte az embereket, és elérte céljait, ahogy ott lapult benne a gátlástalan törtető, az exhibicionista, aki mindent akart, de semminek nem tudott örülni. A hiperaktivitás, amiből mély depresszióba zuhant, a fenn és lenn állandó változásai szerint. Kivételes intelligencia párosult egy ijedt, önbecsülés nélküli kisfiúval, aki szeretetre vágyott, de állandó üldözési mánia kínozta.

Mielőtt még mélyebbre merülnék a múltba, visszakanyarodom a jelenbe, és megemlítem még a pár éve elhunyt kitűnő gitárost, dalszerzőt, Kurt Cobaint, vagy akár a színházak, filmek világából Catherine Zeta-Jonest, Robin Williamst. Mára már, szerencsére, nem szégyen kiállni efféle dologgal, és számtalan celeb jó példával is jár elöl e téren. Ahogy Danielle Steel is tette, hogy nem csak fájdalmát, de a betegséget, a küzdelmet is megosztotta a nyilvánossággal, bátorítva ezzel azokat, akik maguk, vagy családtagjaik, barátaik révén érintettek. Erőt adott, hogy küzdeni kell, ugyanakkor felvilágosító szerepe sem elhanyagolható, hiszen ahogy jómagam sem, úgy az átlagember sem sokat tud erről a betegségről. Miközben leírta fia életét, születésétől haláláig, megmutatta a gyermek fejlődésének állomásait, kiemelve a jeleket, amikre talán jobban figyelt volna, ha többet tud a betegségről. Saját elmondása szerint így sem menthette volna meg, ahogy egy szerető család sem tudta megóvni, de talán könnyebbé tehette volna az életét.

Újságíró körökben azt szokás mondani, hogy a téma az utcán hever. Nos, az én esetemben szó szerint így volt. Miközben a földön heverő bőröndben kutattam olvasnivaló után, és kezembe vettem a vastag kötetet, a fülszöveg és a minapi találkozás olyan emóciókat indított el bennem, ami egyrészt azt sugallta, hogy véletlenek pedig nincsenek, másrészt, hogy mindig tanulhatunk valami újat. Végezetül hadd ajánljak néhány, a témával foglalkozó filmet:

Egy hatás alatt álló nő - a kitűnő Peter Falk az egyik főszereplő, a férjet alakítja benne, a feleség és anya szerepében Gena Rowlans. Nagyon megható film, remek színészi  játékkal.

Mr. Jones - Jogában áll meghalni. Richard Gere-t és Lena Olin-t láthatjuk benne, az ő kettősükön keresztül mutatja be a film a túlélés egy lehetőségét. Ezt is jó szívvel ajánlom, nagyon hiteles alakítást nyújtanak mindketten, és nem egy szokvány románc.

Eszelős szerelem - ebben két tini küzdelmét láthatjuk, és az elfogadást. Drew Barrimore nyújt benne kitűnő alakítást.