Töreki.

Egy különleges, archaikus terület Siófok határában, tavak, dombok erdők tarkította táj, a város egyetlen kirándulóhelye. A Balaton felől érkezve a jobb oldali lapályban mocsárral kezdődő vízfelületeket látunk, a Töreki 9-tó vidékét, melyek egymással összeköttetésben vannak, s horgászok kedvelt paradicsoma. Tovább haladva elnyújtott völgybe érünk, melynek bal oldalán húzódik maga a kis falucska, aminek őslakói talán a hely szülötteinek is tartják magukat, holott tudjuk, hogy messzi tájak, népek gyermekei, s ereikben hol kun, hol római, hol török, és még ki tudja, hányféle vér folyik. Ez a környezet azonban képes olyan vonzerővel hatni, hogy a mai, gépek bűvöletében élő, virtuálisan urbanizált városlakók közül is ki-kiszippant időnként párat, kisebb-nagyobb tanyát verve itt, s köztük van olyan is, aki több hektáron alakítja ki saját világát. A völgy szemközti oldalán azonban egészen más világ tárul elénk: a természet még szinte érintetlen mikro-pátriája, ahol különféle szárazföldi és vízi madarak élnek együtt a megszámlálhatatlan állatfaj sok-sok más képviselőjével, mint a róka, borz, vaddisznó, őz, szarvas, mókus, vagy a rovarvilág ezernyi faja.

És itt, az egyik domb oldalában áll, mintegy önkéntes elvonultságban kigombolt felsőtestével és arcával a falu felé fordulva, s távolról kémlelve azt, Töreki királynője, egy óriás, vörös kérgű fenyőfa, aki talán évszázadokkal ezelőtt vert itt gyökeret.  Lombkoronája, mint a királynő szélfútta haja, úgy sűrűsödik és hullámzik az őt körülvevő levegő-égben, dacolva, vagy inkább élvezve időjárás, évszakok, nap és hold váltakozását, játékát. A Fenyő legendák és történetek tudója, melyeket csak egyetlen személy képes tőle meghallani, Töreki Mesélője, Cinege, akinél talán senki jobban nem ismeri a Fát, s aki itt találkozott Mátyás királlyal, és a rejtélyes Vándorral, s e találkozások még különlegesebb élményeket adtak számára. Azért ne higgyük, hogy a Királynő magányos. Kirándulók, turisták keresik fel, látogatnak el hozzá, köztük Nyírtelek egykori festője, a Rhone vidékéről származó Jean Karé is.

Ezt a tájat fedezte fel még iskolás éveiben Levy, aki aztán évtizedekkel később, mint festő, oly sok képén fogalmazta meg Törekiben szerzett élményeit.

LIGETES TÁJ TÖREKIBEN - olaj-farost, 60 x 80 cm, 2006.

Árnyas úton közeledünk a Fa felé:

TÖREKI LIGET - olaj-farost, 50 x 60 cm, 2006.

A Fa, Töreki Királynője:

A NAGY FENYŐ - olaj-farost, 15 x 10 cm, 2010.                          A nagy fenyő egy festményrészleten

Friss, téli hóban:

TÉL - Töreki - Auberge 1. - olaj-vászon, 70 x 50 cm, 2013.

**********

Legenda Mátyás királyról, aki a fenyőnél ismerte meg Cinegét

- Melyik falu ez, Andorás fiam?

- Türknek neveztetik, felség. Ama tavakról, amelyeket itt láthatsz. Ezen túl kezdődik az erdő, s majdan ott találhatjuk meg a Jaba nevű helyet, ahonnét jó Gáspár atya küldte volt az üzenetet.

- Akkor már estére meg is érkezünk. De ne feledd, mostan Mátyás úr vagyok csupán. Egyszerű nemesember.

- Észben tartom, nagy jó uram - mosolyodik el titkot tudón a pelyhedző bajszú ifjú. A titkon járó király jellegzetes arcán is csendes mosoly fut át.

Kutya meleg van, pedig tegnap nagy zivatar volt, de Gáspár atya üzenete hív. Kis békesség a harcok között. Ritka kincs a mindig hadban álló királynak. Mégsem pihenhet, mint a katonái. Ilyenkor is szüksége van rá az országnak. Akár nagy, országos ügyekben, akár kisebb, de egy-egy falu, város népének nagyon fontos ügyben. Kalandos, érdekes szokás az álruhás igazságtevés, és leginkább a sokat szenvedő, egyszerű emberek gondjait enyhíti egy ilyen király. De hiszen az egyszerű emberek azok, akik a legtöbbet adják az országnak. Rajtuk áll az is, mennyire lesznek sikeresek az elkövetkező csaták. No persze a vitézeken is.

Mátyás király gondolatai emígyen mozdulnak a rekkenő augusztusi hőségben.

A nehéz, párás levegő nem mozdul, embert sem látni sehol.  A jószág is csendesen hűsöl.

A tópart felől, a falu alól gyerekzsivajt emel a hőség. A két porlepte vándor is arrafelé tart. Az alig-ruhás kölykök barna kis verébcsapata egy meggörnyedt alakot fog közre.

- Hová mész, Cinege?

- Mit loptál, Cinege?

A vékony, kántáló hangocskák egyre erősebbek, már távolról hallani, mikor új rigmust faragnak

- Cigány-boszorkány Cinege, elkapna, ha bírna, ha merne!

S a merészebbje sárral dobálja meg a kicsúfoltat, aki bárhogy is igyekszik kitérni a haragos kis darazsak elől, hamarosan ellepi a rádobált iszap. Kezével törölgeti szemét-arcát, meg-megcsúszik, újra feláll. A gyerekeket bosszantja, hogy egyetlen hangot sem hallat, fel nem dühödik, s a nagyobbja már fontolgatja, vajon milyen messze is van a víz, hogy egy kicsit belelökné.

Zajos mulatságuknak az érkezők vetnek véget. Bár ruhája porlepte, dísztelen az idősebb férfi megjelenésében van valami olyan határozottság, hogy még a legvadabb tekintetű kamasz is lesunyja a fejét.

- Mit csináltok, gyermekek?

Csendes, szégyenlős kicsi hang csupán a válasz

- Játszódunk, uram.

- És ezt a szegény öregasszonyt bántjátok? Mit szól ehhez apátok?

- De hát ő... - hallatszik a tétova ellenvetés

- Akkor is, ha cigány. Attól még csak nem boszorkány! - dörren rájuk haragosan a nemes úr, hogy a kis csapat szétrebben, más játék után nézve.

A talpig sáros alak, magához ölelve mocskos batyuját, felnéz a királyra. Szemében ott a hála, ahogy az illik is, de a király derűsen nézi, ahogy büszkén kihúzza magát, hátraveti hosszú, sár-szürke haját, és büszkén néz megmentőjére.

- Köszönöm, uram - mondja ki szavakkal, amit a király már kiolvasott az iszaplepte arcban felfénylő zöldes színű szemekben.

A hangon is érződik a határozottság, s talán az is, nem olyan öregasszony, akit a rongyos vászonruha takar.

- Ha gondolod, gyere velünk egy darabon, megvédünk a kis gonoszoktól.

- Veletek megyek uram, de nem azért, mintha félnék. Csupán, mert erre visz az utam nekem is. Az erdő alá, a forrástóhoz igyekszem. Ott lakom. A gyermekek elől pedig elszaladtam volna, ha nincs nálam eme értékes kis csomag.

A csomag tetejét megbontva kis fenyőcsemete harsogó zöldje villan meg a zsákban. A hegyek gyantaillatú sóhaját idézi illata.

- Mire való ez? - csodálkozik el Andorás

- Elültetem - hangzik a tömör válasz

- Errefelé nem nőnek fenyők - töpreng a király félhangosan

- Errefelé nem. Messziről hozta ezt nékem egy kereskedő. Az én hazámban sok-sok fenyő volt... - halkul el ábrándozón Cinege hangja.

Az út átkel a tavak között egy gázlón, s kissé meredek domboldalra fut fel. A domb túloldalán patak vize szikrázik, s néhány lépés után a két férfi furcsa útitársa megáll, óvatosan leteszi a kis fát. A hazaérkezők mozdulata ez, s csakugyan, a domb aljában, a löszös partfalba vágva kis kunyhó sötétlik.

- Az erdőn át hamarost Jabára érkeztek, Köszönöm a segítő szándékotokat, uraim. Isten legyen veletek.

Furcsa, különös, nem putrilakó cigányt idéz az elbocsájtó kézmozdulat.  Az álruhás király mosolyogva hajtja meg magát, ki tudja, talán a furcsa asszony is csupán álruhát hord?

- Isten áldjon asszony - köszön el Andorás is.

Néhány nyárfa árnyat vet a dombra, s Cinege puszta kezével lazítja a talajt. A visszatekintő király még akkor is ott látja hajladozó alakját, mikor beérnek az erdő zöld hűvösébe.

- Pihenjünk meg kissé itt, Andorás. Talán ennék is valamit.

Letelepszenek hát, de a tölgyek susogó lombjai alatt csak eldőlnek kissé, s az erdei gyenge szellő álomba simítja szemeiket.

Cinege elültette a kis fát. Nedves földdel betakarta a gyökerét, száraz homokkal takarta el a nedvességet. Majd estére, ha feljön a hold, meg is öntözi. Akkor bizton megered. De ki tudja, mikor nő meg akkorára, mint azok a fák, amelyek gyermekkorát susogták végig? Akkor, de régen is volt az, még nem Cinegének hívták. Sokat játszott az erdőben, magas hegyekre emlékszik, másra nemigen. A gyermeki puha lélekről áldott kéz törölte le a rémület éjszakáját, a vérben úszó falut, a napokig tartó rettegő bolyongást, míg végre vándorcigányok vették oltalmukba a riadt, üres tekintetű gyermeket. Hosszú évek alatt a kislány maga is köztük nőtt fel, cigányként élt. Nagyocska volt már, mikor érdekelni kezdte a múlt. Mert más volt. Bőre, ahol nap nem sütötte, fehér, haja szőke, mint a nyárszagú széna, szeme zöldes, mint a nagy tó, a Balaton vize. Nem találta a helyét a szép barna bőrű, csillogó éj-tekintetű, hollószín hajú társai között. Mikor erre jártak, itt akart maradni. Engedték, hát itt maradt. Néha, mikor a szél furcsa, hívogató dalokat énekel, vagy mikor vándorok zaja veri fel a csendet, bánja már, hogy maradt.

Hiszen az itteniek szemében vándorcigány. Nem találja a helyét a fehér emberek között.

Emlékeiből sem maradt más, csak a fenyők hangja, illata. Élete a jelen. Örül az életnek, boldog a maga módján. Tervei nem nyúlnak messzire. De ha mégis, még csak homályos, felsejlő látomások csupán. Megrázza a fejét. Ezek a gondolatok nem férnek el jelen és örömigenlő életében. Mereven zörren a mozdulattól iszap-kérgű haja, ruhája. Lefut hát a dombról, a mélyvizű, tiszta forrástóhoz. Meg-megmerül a vízben, csapongva úszik, játszik a hullámokkal, melyeket önnön maga kavar. Átnedvesedő ruhája nehézkessé teszi a mozdulatokat, hát kibújik belőle, s a partra hajítja. Csupasz testét szelídebben ölelik a hullámok, mikor megunva a játékot, álmodozva úszik. Elgondolkozva, valamire talán vágyakozva sétál ki a partra. Kunyhója mellett kis tisztáson zöld a pázsit, lombok szűrte a nap heve. Ide fekszik hát, és hagyja, hogy a testét, haját megszárítsa az alig mozduló szellő.

KERÁMIAKT 28. - olaj-kerámia, 20 x 30 cm, 2010.

Az erdő fái alatt az éhség költi könnyű álmukból a vándorokat. Andorás kiszolgálja királyát, s a szíves invitálásra maga is nekilát a kicsit megkésett ebédnek.  Ám éhüket bár elverték, a kulacsokban a víz igencsak meleg. Talán meginnák, hiszen vándor ember nem oly válogatós, ha fel nem csillan emlékükben a domb túloldalán futó kis patak képe. Néhányszáz lépés csupán. Az időből kitelik, visszafelé ballagnak hát. Az erdőből kilépve nem látják már az asszonyt, de közelebb érve, megpillantják az elültetett kis fenyőt. Különös, kicsi jel az út mentén. Vajon mit jelöl? Talán hosszú évek múltán azt, hogy itt élt egy furcsa asszony, vagy azt, hogy erre járt álruhában Mátyás király. Esetleg kettejük találkozását.

LOMBOK KÖZÖTT - olaj-vászon, 60 x 70 cm, 2001.

Letérve az útról, leereszkednek a fák alól kibukkanó patakhoz. Selymes vize tiszta és hűvös, ahogy azt elképzelték. Megtöltvén kulacsaikat is a pataknál, felfelé sétálnak az útra. A király, maga sem tudja miért, megindul lefelé a kis kunyhóhoz. Csendesen lépnek, mintha nem akarnák zavarni a szunnyadót. Mátyás király félrehajtja a bokor ágait, s kitekint a tisztásra. Nagy, fehér macskaként nyújtózik el az alvó asszony. De mennyire más, mint az imént! Valóban álruhát hordott akkor, s most azt levette. És semmi mást nem öltött fel helyette. Nem, egyáltalán nem egy vándor cigányasszony. Bőre fehér, haja aranylóan terül el mellette a pázsiton.

Az ifjú Andorás megigézve bámulja, s a tapasztaltabb király is elismerően nézi a szép leányt.

Aztán csendesen visszaereszti az ágakat, fiatalos derűvel fordul társához

- Azt hiszem ide, a Cinege erdejébe még néhányszor visszatérek.

És úgy lőn.

MARGIT - Töreki Mesélője - olaj-fatábla, 60 x 50 cm, 2000.

**********

Reméljük, Cinege fáját, Töreki Királynőjét nem fogja senki sem kisajátítani, és mindenféle, goromba kerítésekkel bekeríteni...