Szerelem /novellarészlet/ 

Na, hát ide figyelj! Némelyik szerelem olyan, mint a búvópatak. Hosszú ideig, tíz évig, vagy akár harminc évig is rejtve maradhat, hogy aztán, amikor és ahol nem várnánk, a felszínre törjön, mert ez a természete. A szerelem szót használom, mert nem tudok jobbat, bár a maga teljességében sokkal több ez az érzés.

Ifjúkori vággyal indul, romantikával és testi megkívánással, de általában hamar vége lesz, és csak ritkán tart örökké. Hogy is ne? Amikor annyi új élmény, annyi megismerni való vár még! És annyi megtapasztalás! Szerencse, ha idővel életre szóló barátsággá nemesedik. A szerelem ekkor válik csendes vizű patakká, vízesésekkel, áradásokkal teli, zúgó folyóból, és szégyenletében elrejtezik más életek alá. Közben az idő csak telik, egyre gyorsuló ütemben, és az érzés odalenn a mélyben csak vár és vár. Igazából nem történik semmi drámai. Elég egyetlen hétköznap, valami apró esemény.

A két ember, a történésekről még mit sem sejtve beszélget, szalad nevetve a villamosra, megfogva-elengedve egymás kezét, az önkéntelen mozdulatok észrevétlenségével. Egy elköltött vacsora, zene, képek, összekucorodás. Mindez olyan ártatlan és természetes. Az összeszokottság meghittségét árasztja. Az éjszaka rövid és korán érkezik a reggel. Minden olyan, mint a friss, nyári hajnalok egy vasárnap. És olyan finom lustálkodni még a takaró alatt, egymást átölelve, egymás illatában. Minden mozdulat, de különösen a meg nem történtek, békés, nyugodt, és ártatlan. Nem szennyezik testi vágyak, csak az időt megállítani akaró „jó veled" érzése van. Az újat nézed, és a régit látod: nincsenek plusz kilók, vagy ráncok a szem körül, csak az oly ismerős hangot hallod. Gondolatban igen messze jársz: állsz az út szélén, hogy leints egy autót, ami elvisz valahová, vagy csatakosan és kimerülten dőlsz egy színpadnak koncert után, fekszel egy állomás padlóján, és egy lopott kistányérról eszed a csokit, amit valami srác hozott...

Minden kimondatik szavak nélkül. Az első mozdulat, ami megszakítja ezt a békét, egyben utat nyit a feltörni készülőnek. A patak előbb bokrok alján fut, és még eltakarják az ágak, de, mikor végre kibukkan, már ott is tekergőzik a bokánk körül, elállva az utat visszafelé. Persze, át is úszhatjuk, ha tudjuk, vagy hidat ácsolhatunk magunknak, ha van mivel, megpróbálhatunk átgázolni rajta, vállalva, hogy talán magával sodor, de egy biztos: mire partot érünk, sem mi, sem semmi, ami ismerős, már nem lesz ugyanaz. Az élmény feldúlhatja a mindennapokat, és ha nem vagyunk elég erősek, maga alá is temetheti őket. Ne kérdezd, hogy mit kéne tenni, ha ez bekövetkezik, mert nem tudom! A szirénhangok idővel elcsitulnak majd, a szív megnyugszik, a vér lassabb ütemben fut belőle tova. Lekerül a napokig viselt póló, ami még hordozza a másik illatát, falra kerül az emlékbe kapott kép, és a megszokás darálói lassan felőrlik az utolsó emlékszilánkokat is. A patak, bár a felszínen halad, már érdektelenné lesz, vagy inkább egy illúzióvá.

Újra megindul az éveket elmorzsoló gépezet, egyre kisebb szúrást eredményezve a szív tájékán. Néha, napfényes napokon, vagy egy dal hangjaira még előfordul, hogy arcunkat a napba mártva rohanni szeretnénk, vissza, oda, ahhoz a naphoz, ahhoz a perchez, de aztán megszólal valaki, vagy ránk dudálnak a lámpánál, és mi kijózanodva folytatjuk tovább. A szerelem amplitúdói - de csak az igaz szerelmeké - változhatnak, de soha nem tűnhetnek el. Sebeket hagynak, soha be nem gyógyuló sérüléseket, melyek sajgása olyan édes, hogy magunk tépnénk fel, ha begyógyulnának.

Hogy mire jó mindez? Életünk savát-borsát adja-e vagy csak egy szabálytalan hormonműködés eredménye? Nem tudom. Ezért ne kérdezd hát, miért szeretem, ha fényesen ragyog a nap, a sült csirke illatát, a villamos hangját, a pesti utcákat, azt az ismerős dalt, a szavakat, amit csak mi értünk...! Persze, hülyeség, ahogy ez a giccses tavasz is. Áh! Csak belement valami a szemembe...