Hogyan ünnepled a születésnapod?
Az a perspektíva nem hoz lázba, hogy egy nagy fotelba beüljek, és hallgassam, amint mások égbe menesztenek, vélt vagy valós kiválóságaimat méltatva. Akkor már inkább álljak én is a színpadon, olyan társakkal, akikkel szívesen dolgozom, és közösen adjunk valamit a közönségnek. Mert az elmúlt 34 alkotói évem is erről szólt: szétosztani az összegyűjtögetett életleleteimet.

A MOM központban terveztünk idén tavaszra három nagyszabású koncertet, de ezt a kavargó vírushelyzetre tekintettel áthelyeztük a jövő évre. Lackfi50+1, ez a jelszó. Lesz Kaláka, Lovasi, Racka, Malek Andi, Tompos Kátya, két lányom is énekel majd. Na de addig is... A zsámbéki színházi esték alkalmával azért fellépünk Dorottya lányommal, és lesz egy közös estünk Vecsei H. Miklóssal a #jóéjtpuszi című kötetem kapcsán. A Zemplénfeszten is lesz két önálló estem, és persze mindig sok örömöt ad a Művészetek Völgye, ahol tíz napon át folyamatosan színpadon vagyok. Ott mutatjuk majd be egy érdekes, a POKET-sorozatban megjelent régebbi munkámat könyvalakban, Dupla medve címmel.

Kell-e összegezni az eddigieket az emberélet útjának felén?
A kerek évforduló mindenképp erre ösztönöz. Nekem tetszik ez a félszáz; úgy érzem, nem lazsáltam. Kedvtelve legeltetem a tekintetemet kisded nyájamon: hat gyerekemen, négy unokámon, szép házunkon, 61 könyvemen. A következő év pedig az elengedésről szól majd; biztos, hogy nagyon keveset fogok fellépni. Az eddigi évi 120-150 szereplés helyett most igyekszem tartani a havi egyet. Persze ehhez hozzájön még a netes kreatívírás-képzésem és a kapolcsi napok. Igyekszem összegezni sok mindent, és örömmel nézem, amint az évek munkái összeérnek. Aratok is, vetek is, jó évjáratok fognak itt kikerekedni!

Voltak-e olyan pillanatok ebben az ötven évben, amikor volt időd megpihenni?
Van egy pörgős énem és egy meditatív. A karantén segített az utóbbinak: több időt szánok imasétára, szemlélődésre, felhőnézésre, kertben dolgozásra; próbálom visszafogni a workaholizmusomat. Vasárnap egyáltalán nem dolgozom, Istennel meg a családommal időzöm. Amikor négy kiröppent gyermekünk valamelyike hazajön, és társasjátékozunk vagy beszélgetünk, vagy amikor a feleségemmel tudunk kettesben lenni, az mind-mind nyugalmi idő. De persze még elalvás előtt is állandóan agyalok, „gyorsreagálok", fejemben formálódik az eljövendő regények cselekménye.

Ha visszatekintek a pályádra, akkor mindig egy olyan embert látok, aki képes hidat verni a magaskultúra és a közönség között. Mennyiben missziód, hogy lerángasd az irodalmat az elefántcsonttoronyból?
Mindig is azt a jó hírt hirdettem, hogy az elefántcsonttorony babona, kamu, nem létezik. Az irodalom világába belépni teljesen természetes és egyszerű dolog. Akiben benne van a kutyavér, annak lehetősége és kötelessége, hogy megmutassa, az íróféle is ember: ugyanolyan botladozó, hol ügyesebb, hol ügyetlen, érző, valóságos köznapi ember, mint bárki más. Nem vagyunk kiválasztottak. Vagyis de. Annyira, mint bárki más. Itt mindenki VIP.

Kezdetben te is nagy, komoly költőnek készültél, az első köteteid még a felnőttekhez szóltak. Most hogyan definiálnád magad?
Író, költő, műfordító, tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász vagyok. Mert küzd az ember a szövegekkel, égnek oltandó vagy gyújtandó tüzek a lélekben, s elég sok emberi indulatot is terelget a művészet. Köteteim fele felnőtteknek, fele gyerekeknek szól. Beszélek a lehető legtöbb korosztályhoz. A legfontosabb, hogy íróember vagyok, sőt író ember... Ember, aki ír. És minden más ebből következik.

Melyik az a 19-20. századi költő, akinek az alkatához leginkább közel érzed a saját költői hangod?
Kettőt szoktam mondani egy helyett, mohó vagyok. Weöres sokarcúsága, játékossága, minden maszkot felöltő, minden formával kísérletező alkata elképesztően inspirál. Csakúgy, mint Kosztolányi embersége, kölykös komolykodása, lázas lüktetése. Ja, és tekintve, hogy legnagyobb sikereim prózakönyvek, Örkényt és Karinthyt is muszáj említeni, hiszen a groteszk, az abszurd, a fájdalmas komikum kihagyhatatlan.

Van előtted egy olvasó az írás során?
Nem lát olyankor olvasót az ember, csak bötűt meg bötűt. De az már eldől az elején, hogy felnőtteknek vagy gyerekeknek fog szólni, próza vagy vers; milyen formákat, trükköket vetek be. Van a fejemben egy buborék, amit a műnek majd ki kell töltenie. Afféle öntőforma: csak szépen bele kell nyomni az anyagot, hagyni megszilárdulni, kavargatni, aztán csiszolgatni sokat, míg elkészül.

Másképp kell szólni a gyerekekhez, mint a felnőttekhez?
Vannak átfedések, mert sok felnőtt szeret gyerekverseket olvasni. Mindamellett gyerekekhez szólva érdemes ismerni a világukat, a szavaikat, nem elbeszélni a fejük felett, őket foglalkoztató dolgokról szólni. Például hogy mi van, ha egy elefánt berúg a hullott gyümölcstől... Vagy ha egér szabadul be az osztályterembe... Érdemes gyerekszemmel nézni a világot. Nem oktatni, vagy csak nagyon áttételesen. Lehet beszélni tabutémákról: halálról, drogról, bármiről. Csak legyen benne dinamit.

Nagyon sokféle nyelvi regiszterben tudsz megszólalni.
Nagyon érdekel a mások beszéde, szavajárása; tömegközlekedésben, internetes hozzászólásokban folyton pecázok, szavakat nyúlok. Lesem, hogyan köszön valaki, „szia, uram" vagy „csocsi-csumi" vagy „szervusz, vízibusz"... A szavakból rögtön kirajzolódik a karakter. Sokszor el is kölcsönzöm egyik-másik szörnyeteg kifejezést, és mindennapi szóhasználatommá válik. Aztán néha lehámlik róluk az irónia, és ott állok talpig mások levetett verbális atlétájában, susogójában... Nehéz szakma ez, sok kockázattal és mellékhatással. Ellenben így sokféle figurát elő tudok rántani a kalapból, ha írás közben szükségem van rájuk.

Változtatott a hangodon az apaság?
Naná, még szép, a fiam-lányaim miatt kezdtem el gyerekeknek írni. És a felnőtteknek szóló műveimre is rányomta bélyegét az a félelmetes asszociációs készség, amit a gyerekek spontán és virtuóz módon használnak. A feldúlt lakást kinevezik Magyar Kosztársaságnak. A felújítás alatt álló házra felnézve azt mondják, fel van „bálványozva". És egy-egy ilyen apró félrehalláson az egész univerzum csodásan a feje tetejére áll.

Hogyan éled meg az apaságot, a nagyszülőséget?
Érzelmileg egészen döbbenetes tapasztalat az apaság. Amikor ott állsz a szülőszobán, karodban egy apró élettel, amely nemrég még a feleséged egyik testrészeként funkcionált... Az valami nagyon erős dolog, komolyabb, mint 120 kilót felemelni. A férfiember amúgy kompetitív lény, szeret nyerni, elsőként célba érni. Nos, amikor a gyermekedet tartod, akkor nem azért vagy pótolhatatlan, mert egy nővérke nem fogná profibban, hanem mert te vagy te. Nehéz is férfiembernek ezt megszokni, hogy a gyereke mellett nem feltétlen kell ügyesnek, erősnek, „jó fejnek" lennie. JELEN kell lennie. Brutálisan szép kihívás.

Mivel minálunk a nemzedékek összecsúsztak, a legkisebb lányunk, Julcsi született nagynéni. Amikor megszületett, Vilmos unokánk már három hete világra jött. Szóval Julcsi megszületett, s hopp, máris nagynéni. Éppen ezért nem vagyunk igazi babusgatós, lerohanós, gyerekszétszedős nagyszülők, hiszen hasonló korú kicsink szórakoztat minket 24 órában. Viszont ha jönnek az unokák vagy mi megyünk látogatóba, az megint csak nagyon mély élmény.

Fotók forrása: Lackfi János 

Az interjú itt folytatódik