A sajtóban korábban megjelent szemelvények, ismertetők alapján erős várakozással tekintettem Perintfalvi könyvére. Egyrészt azért, mert a témájára érzékeny vagyok, gyakorló katolikusként feldolgozhatatlannak érzem azt, hogy vannak olyan papok, szerzetesek, akik képesek gyermekek, fiatalok bántalmazására. Másrészt a Don Bosco Szalézi Társaságának gyermekvédelmi felelőseként szakmailag is kíváncsian vártam a témában jártas teológus könyvét.

Az írás alapvetően három részre osztható: egy bevezető és köszönetnyilvánítás után a szerző taglalja azokat a következtetéseit, amelyekre az Egyházzal kapcsolatosan a bántalmazások körében jutott, ezt követi a konkrét esetek (10) feldolgozása, majd zárásul ismét elemző részek következnek: az Egyházban rejlő, a szerző által szisztematikusnak leírt problémahalmaz feltárására tett kísérlet, az elkövetők- és az elkövetési módok tipizálása, végezetül pedig az áldozatok gyógyulási utaira tett javaslatai.

A könyv nehéz olvasmány. Egyrészt az a téma súlyosságánál fogva, másrészt a terjedelem okán (több mint 400 oldal), harmadrészt pedig azért, mert a színvonala szakmai értelemben rendkívül hullámzó. Ez utóbbi okán az olvasónak újra és újra hiányérzete támadhat, különösen akkor, ha komolyan vette azt a könyv elején elhangzó felütést, mely szerint ez egy „komoly elméleti és tudományos alapokra" helyezett írás. Ami részben igaz, hiszen sok minden, amit a szerző leír, akár tankönyvi idézet is lehetne, ide értve különösen a fent említett tipizáló részeket. Ugyanakkor ezek a - tudományos szempontból is helyt álló megállapításokat tartalmazó - részek sincsenek megfelelően hivatkozva, ami akkor, ha az olvasó egy megalapozottan tudományos mű olvasására lett felkészítve, rendkívül zavaró.

Aztán vannak olyan, sommás ítéleteket tartalmazó részek, amelyek akkor is elgondolkodtatják az intellektuális igényű olvasót, ha egyébként a szerző objektívnek beállított, valójában azonban igencsak véleményes megjegyzéseivel egyetértene. Különösen igaz ez azokra a részekre, amelyekben az Egyház működéséről, belső viszonyairól értekezik: ezeken a helyeken ugyanis még kevesebb a hivatkozás, mint másutt, ugyanakkor a szerző úgy fogalmaz, mintha megállapításai objektív igazságokat hordoznának.

A könyv első és harmadik részében Perintfalvi egy olyan egyházat fest le, amely rendkívül nyomasztó hatást tesz: a tekintély, a spirituális hatalom, a gyónás szentsége, a cölibátus és a heteroszexualitásról vallott katolikus tanítás mind, mint az embert megnyomorító, a pedofíliát és a kiskorúak bántalmazását közvetve vagy esetenként közvetlenül előidéző okok jelennek meg. A szerző, hosszadalmas - és esetenként dagályos - elemzései logikailag nehezen követhetők: összekeveri a tekintélyt a tekintélyelvűséggel, a spirituális hatalmat a hatalommal való visszaéléssel, a gyónást az annak keretében elkövetett vagy azt felhasználó, minősítetten elítélhető bántalmazással. Egy olyan egyházat fest, amely sötét, nyomasztó és romlott, és azért az, mert a tekintély, a spirituális hatalom, a cölibátus és a heteroszexuális normarendszer uralja. Ki is mondja, hogy ezek rendszerszintű, az Egyházban történő bántalmazásokat konkrétan lehetővé tevő problémák.

Hogy ezt szándékoltan teszi, vagy egyfajta írói hevület hatására, azt nehéz megállapítani: az áldozattörténeteiben józanabbul fogalmaz, azokban kevéssé fellelhető ez a fajta jakobinus hév, amely inkább emlékeztet egy New York Times véleménycikkre, mint egy tudományos igényű elemző írásra.
Különösen fájdalmas volt számomra, hogy teológusként nagyon felszínes állításokat tesz: a reformisták jók, a reformtagadók rosszak; a spirituális hatalom a legveszélyesebb hatalom; az engedelmesség olyan környezetet teremt, amelyben könnyebben alakul ki bántalmazás.

Nehezen tudok mindezzel mit kezdeni, hiszen pl. II. János Pál egyszerre volt reformista és reformtagadó. A spirituális hatalom nagy és elsöprő, hiszen egyenesen Isten hatalmából eredezik, de nem káros, csak akkor, ha - ahogy a Sátán teszi - visszaélnek vele. Az engedelmességgel kapcsolatosan a szerző kifejezett kérdésként fogalmazza meg, hogy vajon egy érett, felnőtt személyiségnek miért is lenne szüksége rá - katolikus teológusként pedig nem kéne elfelejtenie azt, hogy Krisztus engedelmességből ment keresztre és vállalta a halált.

Külön fejezeteket kap a cölibátus és a pszichoszexuális éretlenség, illetve a kettő kapcsolata. A szerző elmondja, hogy bár nincs direkt kapcsolat a bántalmazás és a cölibátus között, indirekt azonban van, hiszen a pszichoszexuálisan éretleneket vonzza a cölibátus. Számadatot is hoz. A német Egyházban végzett felmérés szerint a bántalmazás okai között a pszichoszexuális és érzelmi éretlenség az elkövetők több, mint felénél (58%) volt tetten érhető állítása szerint (hivatkozás itt sincs). Tehát az olvasó könnyen jut arra a következtetésre, hogy ha nem lenne cölibátus, rögtön a felére esne az egyházi elkövetők száma. Ami akár igaz is lehetne, ha lenne e mögött egy összehasonlító mérés arról, hogy a nem egyházi elkövetők között milyen arányban vannak a pszichoszexuálisan és érzelmileg éretlen személyek. És ha a mérés szignifikáns eltérést mutatna, akkor lehetne arról beszélni, hogy a cölibátus a jelenlegi formájában okozhatja-e és ha igen, hogyan, az ilyen típusú egyének papi szolgálatra lépését, és le lehetne vonni megfelelő következtetéseket. Ilyen mérést azonban nem prezentál, ezért sajnos a következtetése egyoldalú és szakmaiatlan.

Sorolhatnám még azokat a logikai és tudományosan nem megfelelően alátámasztott állításokat, amik az olvasást bizony az én számomra jelentősen megnehezítették, de nem teszem. Inkább azzal zárnám le a könyv kritikáját, hogy - ahogy szinte minden esetben - úgy ebben is a kevesebb több lett volna. Ha a szerző megmaradt volna az esetek közlésénél, illetve azoknál az esetekbe fűzött értelmezési kísérleteknél, amelyek a könyv közepén olvashatóak, többet ért el volna.

Gyermekvédelmisként sajnos ki kell mondjam, hogy így, ebben a formájában ez a mű nem nevezhető áldozatközpontúnak: inkább tűnik egy olyan egyházkritikának, ami az áldozatokat, és az ő megrendítő történetüket használja, annak érdekében, hogy az Egyházzal kapcsolatos kritikai megjegyzéseinek súlyt adjon. Sajnos.

Azért is nagyon nagy kár ez, mert önmagában az a tény, hogy a szerző 35 áldozatot meg tudott szólítani és közülük 10-en arra is vállalkoztak, hogy a történetüket elénk tárják, elismerésre méltó. Ezért én abban reménykedem és annak drukkolok, hogy az a fajta ideológiai hevület, ami a könyv elejét és végét jellemzi, át fogja adni a helyét a szerző lelkében annak az érzékenységnek, amivel a könyv érdemi részében az áldozatok felé fordult, és akkor a szavai és a tettei is sokkal hitelesebbek, az áldozatok gyógyítására és az Egyház megújítására is sokkal alkalmasabbak lesznek.

Perintfalvi Rita: Amire nincs bocsánat
Szexuális ragadozók az egyházban
Kalligram, 2021