Rage - Strings To Web

A jó ég a megmondója, hogy hányadik sorlemezét köpi ki egymás után a német színtér nagy öregje, a Rage, de szórjon villámokat vagy vágjon ironikus Joker grimaszt a T. Olvasó, akkor is el kell ismernie, hogy itt vérprofi munkákról van szó, nem pedig olcsó izzadságszagú, kereskedelmi gumitermékről. Három olyan zenész van rivaldafényben, akik egyénileg is uralják hangszereiket, ám csapatban működnek igazán jól, és erre ékes bizonyíték a zenekar töretlen népszerűsége, nemcsak hazájukban, hanem példának okáért nálunk, Korrupció Köztársaságban is. Ha sósavat nyomna le torkunkon, vagy épp Balázs Palival vallatna minket, akkor sem tudnánk egyértelműen gyenge lemezt kiemelni az elmúlt tíz év terméséből, sőt igazából mindegyik korongjuk egységesen vadkan. Érzéseink szerint a String To Web rápakol még egy nagy lapáttal az eddigi alkotásokra, hellyel-közzel minden megvan benne, ami egy fémszívű rajongót orgazmus-állapotba vezényel. Elég, ha csak Victor Smolski gitáros okleveles neoklasszikus futamaira, ízes játékára vagy szélvészgyors szólóira gondolunk, netalántán Andre Hilgers dobos bivaly püfölésére. Nem lennénk a bőrök helyében, az hétszentség. Mindazonáltal a zene végtelenül feszes, kemény mivolta mellé olyan elképesztően fülbemászó dallamok, azonnal sütő csorda-vokálok illeszkednek, hogy a galamblelkületű hallgatók is megemelkednek majd a pátosztól. Erősen keveredik az érces thrash, a vágtázó speed, a tradicionális heavy metal, sőt még vonósok is feltűnnek az Empty Hollow dalban, mintegy részekre bontva a lemezt, egyúttal vissza is utalva a csapat eddigi munkásságára. Bizony itt nincs apelláta, kizárólag állkoptató, sallangmentes, Taigetosz-pozitív nóták sorjáznak, és a legnagyobb poén, hogy egyik sem töltelék vagy felesleges. Fajsúlyos mű, egy megbízható csapat tálalásában.

Gamma Ray - To The Metal

Kai Hansen (gitár/ének) szobormásai már régen tündökölnek szerte a világon, hiszen az egykori Helloween-idol munkássága igencsak jelentős a power metal hívők körében. Egykoron az Iron Maidennel egy lapon emlegetett, legendás német csapatból kiszakadt dalszerző saját bandájával is felért a csúcsra, és a 90-es évek útkeresésben is a stílus legnagyobbjai között tudott maradni, mindenféle piszlicsáré megalkuvás nélkül. Mostanság divat ostorozni a Gamma Rayt sarkossága és állandóan visszatérő, ismerős dallamai miatt, ám ne feledjük, közel az ötvenhez már senki sem virgonckodik világmegváltó ötletekkel. A szimbolikusnak számító, 1995-ös Land Of The Free folytatása is komolyan megosztotta mind a szakmát, mind pedig a közönséget, de sanda gyanúnk, hogy ez a cumó még inkább mozgásba lendíti majd a szürkeállományt, tekintve, hogy többszöri meghallgatást igényel ahhoz, hogy igazán beérjen a lemez. Nem kell mélyre nyúlni az emlékekben, hiszen a To The Metal nótáiban ismét ott a Judas Priest-íz, és bár a Maiden hatása már nem olyan arcbamászóan jelentős, de a tipikus Kai-féle trédmárkok szép számmal fellelhetőek. Nem is kell ahhoz magyar focit néznünk, hogy felmenjen a vérnyomásunk 200 közelébe, hiszen a legtöbb nóta irgalmatlanul bekezd, köszönhetően a reneszánszát élő speed metal témáknak. Az anyag csúcspontja egyébként az All You Need To Know című dal, ahol maga Michael Kiske (ex-Helloween) is vendégszerepel, és valami félelmetesen nagyot is énekel, ha már egyszer meghívták. Mondani sem kell, hogy kabátszaggató az egész matéria, ámbár akad néhány klisés, melldöngetős dal, amit akkor se tudnék megemészteni, ha orbitális csomót kötnék a bájdorongomra. Ilyen például az ezerszer lerágott csont címadó nóta, vagy a fenékig csöpögős No Need To Cry líra. Ez utóbbi annyira bagatell, hogy helyette még a legmorbidabb dél-amerikai szappanoperákra is rákapnék. A pár malőrt leszámítva, kifejezetten vérmes, acélos koronggal van dolgunk, még akkor is, ha a Gamma Ray 2010-bem már nem képes velőtrázó újításokra.

Hard - Time Is Waiting For No One

Merjünk nagyot álmodni, szól az ócskavassá korrodálódott mondás, de aki ebben a szakmában nem tűz ki komoly célokat, bizony könnyen eltűnik, mint a tízmilliós végkielégítéssel elküldött állami tisztviselők. Nem pusztán tőlünk pattant ki a szikra, csak egyszerűen közszájon forog: hazánk bővelkedik a jobbnál jobb zenészekben, igazán képzett énekes viszont rettentően kevés akad, aki meg olyan, az meg jobbára már megette a kenyere javát. Így történt, hogy az eredetileg Kalapács Józseffel (ex-Pokolgép, Kalapács) és magyar dalokkal rajtoló Hard zenekar szépen átváltott angol nyelvre, amihez aztán csatlakozott Bátky Zoltán (After Crying, Wendigo) énekes. Jóllehet egyik formáció sem okozott csalódást, kiugró eredményeket sem sikerült produkálni, így a zenekar komoly sakklépésre szánta el magát. Szerződtették azt svéd Björn Lodint, aki a legendás Baltimoore zenekar élén már letette névjegyét, és a hard rock szakmában is gyümölcsöző tapasztalattal rendelkezik. Ez nem pusztán a zenebiznisz irányába tett gesztus, hanem jelzésértékű is, ergo bárki bárhol kooperálhat a neki tetsző emberrel, ha nem akar szöszmötölni a hazai posványban. Persze a legmókásabb mégiscsak az, hogy istenigazából a Time is Waiting For No One dalai egy tevedákóval sem jobbak, mint az ezt megelőző Traveller anyag, leszámítva talán a Whitesnake áthallások/nyúlások eltűnését. Elődjéhez hasonlóan teljesen frappáns, húzós és vérbeli hard rock nóták ezek, ám különösen kiemelkedő dal szinte alig található. Björn Lodin persze nevéhez hűen jókat dalolászik a korongon, sőt még egy-két refrén is garantáltan Michael Flatleyt csinál majd a falábú hallgatókból, de összességében az igazi átütőerővel adós maradt a gárda. Mindenesetre szorítsunk nekik, hátha a nemzetközi porondon kikaparják azt a bizonyos gesztenyét.

Royal Hunt - X

Ha dán rock, akkor Pretty Maids, Mercyful Fate és Volbeat szentháromság, éppen ezért hajlamosak vagyunk elfeledkezni az egyik legjelentősebb északi zenekarról a Royal Hunt személyében. André Andersen billentyűs, zenekarvezető, mindenes is nagy mesemondó a maga nemében, hiszen amit szintetizátorral művel, arra csak roppant kevesen képesek ezen a világon. Mint minden igazi tálentum és művész, André is a nehezen kezelhető emberek táborát gyarapítja, ennek fényében már nem is akkora meglepetés, hogy formációja, a Royal Hunt jó pár énekest felfalt az évek során. Momentán az egykori Malmsteen-pacsirta, Mark Boals dalolászik mellette, valami egészen fantasztikusan egyébként. Az ezt megelőző Paradox lemezén még a csillagokat is leénekelte, és ez most sincs másként, sőt még az a Marcus Jidell (gitár) is remekel, aki akkor nem hozott váratlan dallamokat. Valami azonban nincs rendben „királyi vadászatéknál", mert az alapjáraton is erős progresszív felhangokkal bíró csapat egy kicsit most tényleg csak a vájtfülűeknek zenél, méghozzá igencsak nyakatekert módon. Blamázsról persze szó sincsen, mert akik függenek a meseszép dallamoktól vagy az égig nyújtózkodó énektémáktól, alighanem magukévá teszik az anyagot, avatatlan fülek viszont nagy ívben kerüljék el cizelláltsága és disszonáns, steril hangzásvilága miatt. Valamennyi dalhoz szükségeltetik némi posztmodern, muzikális kódfejtő képesség, na meg persze a nálunk nem létező türelem, de mindenképpen megéri a ráfordított időt, jóllehet az eddigi rajongók vészjóslóan demonstrálni fognak kevésbé direktsége miatt. Kifejezetten erős dalok az End Of The Line, a Shadowman és Blood Red Stars is, de a többi sem kutyaütő. Dream Theater és Malmsteen-fanatikusok jobb, ha azonnal sprintelnek a lemezboltokba...