Hála - nem szeretem sem a szót, sem az érzést. Zavarba hoz, ha én váltom ki, és utálom a leköteleződést, ha nekem kell hálásnak lenni valakinek. Szerintem, megalázó mindkét fél számára. Persze, köszönetet mondok én is számtalanszor, értékelve valamely gesztust, cselekedetet, és jó érzéssel konstatálom, ha sikerült tennem valakiért valamit.

Most meg azt látom, hogy egy kimondhatatlan nevű TV-s telekiabálja a média világát, hogy az elárverezett kitüntetéseiből befolyt összeget, hozzácsapva némi sajátot, jótékony célra fordítja. Meg is nevezi az összes díjat, meg hogy kinek, mennyit adott már eddig is. Ezzel aztán újra visszakerül TV-be, újságokba, és a sokszorosát megkeresi annak, amit nagy csinnadrattával szétosztogat. Ügyes! - mondhatnánk, de én csak simán okádok. Tudok aztán olyanról is, akinek gazdagsága sok ellenséget szerzett, állandó gyűlölet céltáblája, miközben jótékonyságáról nem esik szó. Azért nem, mert nem veri nagydobra, sőt, a legtöbb esetben névtelenül, vagy titoktartás mellett adakozik. Nem egyszer sok milliós összegeket. Teheti, van miből - mondhatnánk. Mégis: a két ember közötti erkölcsi különbség nem is kétséges.

A minap azt kérdi tőlem valaki, némi számonkéréssel a hangjában: hogyhogy nem írsz róla, nem jelentetitek meg az újságban?

Nem először találkozom ezzel a szemrehányással. Zenészek, zenekarok, művészek, rendezvényszervezők kérik számon a hírverést, a velük való foglalkozást. Általában azok, akik egyébként nem ismernek meg az utcán, fölényesen viselkednek, ha nekik éppen nincs kedvük beszélgetni, nem küldik meg a kért anyagokat egy-egy cikkhez, vagy éppen cirkuszolnak, ha fotózná őket az ember. Millió elvárás van a sajtó felé, és nem ritkán ragaszkodnak egy előzetes cenzúrához is, mert a vélemény legyen szabad, csak ne az, ami róluk szól! De lássuk csak, mi is az, amit számon kérnek, természetesen, ellenszolgáltatás nélkül, és a nélkül is, hogy a lap olvasottságához hozzájárulna a róluk szóló írás:

Az ember odautazik a rendezvény színhelyére, saját kocsijával, és gyakran több órai távolságra. Ott eltölt megint csak jó néhány órát a fényképezéssel (a belépőt szerencsés esetben nem neki kell fizetnie..., nem szerencsésben úgy tesz a szervező, mintha nem ismerné az illetőt). Hazaérve ismét csak sok időbe telik, míg a képeket átválogatja, szerkeszti, vágja, és megírja a cikket az eseményről. Ehhez néha kell egy kis kutatómunkát is végeznie, hacsak nem az a kivételes helyzet áll elő, hogy jól ismeri a szereplőket vagy a témát, amiről írnia kell. Ezután elküldi az anyagot a szerkesztőségbe, ahol meg a főszerkesztőjét örvendezteti meg egy újabb munkával. Tehát, ha szűken számoljuk is, egy-egy ilyen tudósítás nagyjából tíz órájába kerül annak, aki csinálja.

A magazin csak ritkán profitál ezekből, és olvasottságot maximum akkor generálna jelentős mértékben, ha mondjuk azt írná valamelyik delikvensről, hogy lopott a boltban, vagy egy parkban törte a házasságot. A hepiend nem ritkán még a megjelent tudósítás után is elmarad. Az érintett reklamál, hogy a róla közölt cikkben kevesebb sort szenteltünk neki, mint másnak, a mellékelt képen nem épp előnyös helyzetben látszik, vagy más kifogást emel. A ritka köszönet helyett leginkább csak közöny a jutalmunk.

A napokban épp egy közismert zenekar frontja említette meg, hogy mostanában olyan visszafogott a médiajelenlét egy-egy koncerten. Míg évekkel ezelőtt "egymást taposták" a fotósok, mostanra jó, ha egy is odatéved a koncertre. De mi motiválná mégis azt a fotóst, aki ugyanúgy alkotó, ahogy egy zenész vagy egy író? Direkt azért írtam ezt a kettőt, mert egyikhez sem feltétel "művészetis" diploma, lehet nagyszerű író és zenész valakiből akkor is, ha autodidaktaként, pusztán érzékből, rátermettségből alkot. Ahogy a fotós is - sok esetben. Mégis "alulhonorált" - már ha bármit is fizetnek a ténykedéséért -, és ha osztszoroz, a végén az óradíja egy gyorséttermi diákmunkás bérét is elérheti. Mi motiválná akkor, hogy ott nyomuljon a színpad előtt, akár fotósként, akár recenzorként? Leginkább az a fanatizmus, amivel a kultúrához viszonyul, ezt viszont lassan és módszeresen ölik ki belőle azok a "népművelők", rendezvényszervezők vagy épp a pályakezdés vagy a sikertelenség frusztrációjában őrlődő előadók, akiknek ő csak egy "név a listán". Mert hogy mennyi ilyen név van, akik meg ingyen is szívesen....!?

Hogy miért csináljuk mégis? Mert a magunk eszközeivel támogatni szeretnénk a kultúrát, hozzájárulni a népszerűsítéséhez, vagy éppen felhívni a figyelmet valamelyik eseményére. Nem hálát remélünk érte, csupán megbecsülést, és a „köszönöm" sem sérti a fülünket. Mindez, persze, nem elvárás a részünkről, mi továbbra is legjobb tudásunk szerint végezzük a munkánkat, a saját magunkkal szemben támasztott igényességgel. Néha hibázunk, és távolról sem vagyunk tökéletesek...

DE: a művészetek, a kultúra, és az ezeket népszerűsítő és terjesztő média célja azonos kell legyen! Ahhoz, hogy sikerre vigyék, nélkülözhetetlen egymás megbecsülése és tisztelete. Mondjuk úgy: kölcsönössége, szimbiózisa. Legyen hát így!