Újra megjöttél. Remélem, hogy nem utoljára szólíthatlak így! Persze, egymás közt azért lehet majd, ahogy tettük ezt az ötvenes években, összehajolva, és csak a szívünkben ünnepelve a Megváltó születését. Furcsa időket élünk, és ha némi keserűséget érzel a soraimban, hát nem véletlenül. Mert bekövetkezett az, amit soha nem hittünk, hogy nem csak a neved vált "tiltott szóvá", de a lényeged is. A világ, Európa, de még Dickens hazája is megtagadott, mint az a bizonyos Péter, veled együtt létének alapjait, a keresztény gyökereket is, nem várva meg a második kakasszót sem. Ha megkérdeznéd, hogy mi késztette erre, nem tudnám megmondani. Úgy tűnik, hogy a jólét és az egyén mindenek fölé helyezett szabadsága odáig juttatott bennünket, hogy el akarjuk felejteni, honnan jöttünk, és mindeneknél jobban imádjuk a mammont. A pénz lett a modern idők megváltója. Ha bekukkantanál az üzletekbe, bevásárlóközpontokba, láthatnál bennünket csomagokkal megrakodva, amint egymást taposva tülekedünk újabb tárgyakért, és a valóság bűzös leheletével a nyakszirtünkön.

Tudom, nem ilyen üdvözlést vártál tőlem. Régebben, ha beköszöntött az Advent ideje, előjöttek bennem a hajdani, kedves emlékek más karácsonyokról, és a szívem tele volt várakozással az újra. Szerettem ezt a nosztalgikus érzést, a gyermeki vágyakozást. Ilyentájt az emberek arca is fénylőbbé vált, mozdulataik frissebbekké, mintha igyekeznének valahová. Ha havat is hoztál, amivel még szebbé tetted az ünnepeket. A falvak udvaraiban disznósivítás, a templomokban gyertyák, a városokban színes fények, és gazdagon megrakott kirakatok vártak. Ha találkoztunk, nem mulasztottuk el, hogy áldottnak kívánjuk az érkezésed mindenki számára. Jó, jó! Azt mondod most, hogy a két éve tartó járvány teszi, hogy fásultabbak és közömbösebbek lettünk. Ebben lehet valami, de logika biztosan nincs. Elvesztett szeretteink miatt érzett bánatunkban éppen hogy szorosabbra kéne fűzni emberi kapcsolatainkat! Megtanulhattuk, hogy az élet milyen törékeny, és hogy pár nap alatt változhat meg körülöttünk minden, addig biztosnak hitt. A mindennapjaink rohanással telnek, amibe dehogyis fér bele az elcsendesedés, az egymásra figyelés.

Sokat gondolkodom, vajon hogy csinálta ezt a szüleink nemzedéke? Dolgozó emberek voltak, vidéken még egy kis háztájival is, de karácsony tájt meglassult az élet. Át-átugrottak egymáshoz a rokonok, jó ismerősök, kockás terítő alatt víve a kóstolót disznótorosból, kalácsból, idei borból. El-elüldögéltek a hideg estében, a sparhelten krumpli sült a lábas alatt és szalonna pirult a serpenyőben, forralt bor fűszeres illata szállt. Mi, gyerekek a sötétedéssel hazaesve a szánkózásból vagy a csavargásból, kiéhezve majszoltuk a finom ételeket, és a melegtől le-lebiccenő fejjel, félálomban hallgattuk a felnőtteket. Nekem ma is ez az emlék jelenti a telet. Karácsony, a te napod pedig a csodát. Nem számít, hogy én a Kádár-korszak gyereke vagyok, amikor már jól megfért egymás mellett az iskolai fenyőünnep az otthoni Jézuskával. Fura, de, bármilyen kicsik voltunk is, jól el tudtuk választani a kettőt, és nem okozott bennünk semmi dilemmát, hogyan is van ez akkor. Materialisták voltunk délelőtt, de este azért tudtuk, hogy a Jézuska nem felejt el meglátogatni bennünket. Egyszer bátyám - úgy nyolc éves lehetett akkor- már TV-t látott, olvasott emberke lévén megpróbált fellázadni, és azt találta mondani, hogyha létezne Jézuska, az űrhajósok már találkoztak volna vele. Anyámék, és az éppen nálunk lévő szomszédasszony, megdorgálták, hogy miket beszél, de azért én láttam, hogy percekig szorítják szájukra a zsebkendőjüket, elrejtve nevető arcukat. Jómagam hat esztendőm minden erejével csodáltam a testvéremet ezért a tettéért, mert az apám miatt gyászban lévő családunkban ritka vendég volt a vidámság akkoriban. Talán ezért is ez az eljöveteled a legemlékezetesebb mindmáig a számomra. Este, persze, már bátyám is belátta, hogy tévedett, és éppoly átszellemült arccal állt a fenyőfa alatt, akárcsak én.

Sok éve ennek. Már rég nem vagyok gyerek, magam is szülő lettem közben, de téged, kedves Karácsony, azért minden évben ugyanúgy várlak. Szeretem születésed történetét, a szent családot, még a juhokat is az istállóban, meg a három királyokat, ahogy meghatottan állják körül a kisdedet. Szeretem, mert szimbolikus a számomra, mert ebben nevelődtem, és mert ez a kereszténység origója, és egyben a kultúránk alapja is. Ahogy a nyolc éves bátyám annak idején, én sem tudom elképzelni, hogy bármilyen modern és tudományos világ köszönt is be, és bármennyi űrhajós járja is keresztül kasul az univerzumot, hogy te, kedves Karácsony ne kopogtathatnál be hozzánk 24-én, és a fa alatt ne állhasson ott egy Mária és egy Jánoska, a Mennyből az angyalt énekelve. Lefekvés előtt pedig meghallgathassák az egyik legszebb mesét a Megváltó születéséről.

Nem szoktam ajándékot kérni tőled, de most mégis lenne valami: add nekünk a józan ész képességét, hogy felfogjuk teremtett világunk igaz valóját, és hogy hűek maradjunk a természet törvényeihez! Add, hogy emberek legyünk minden körülményben! És Karácsony! Nagyon vigyázz magadra is! Ne hagyd nekünk, hogy elfeledkezzünk rólad, vagy pláne, megtagadjunk, pusztán azért, mert az űrhajósok még nem találkoztak veled!