„Levente dzsajzol" - mondogattam egészen kicsiny gyermekként, amit anyám visszaemlékezéseiből tudok, s így nyilvánvaló számomra, hogy már Levyemlékezet előtt nagyon sokat rajzoltam, talán legkedvesebb időtöltésem ez volt. Persze, ebben ki is merült a rajzolás iránti vonzalmam, mígnem, talán 6 évesen megkaptam az első gombfesték készletet. Óriási felfedezés volt számomra a színek világa és használata.

Később, az iskolában mindig az osztályban és folyosón elhelyezett tabellán függtek rajzaim, festményeim, melyeket rajzórákon készítettem - de ennyi volt, se több, se kevesebb, a rajzolás és festés szépen elment szabadságra, szunnyadni, merthogy sehol sem kaptam semmiféle inspirációt, hogy továbbfejlesszem magam, netán festő legyek. Szüleim is becsületes szakmát, érettségit terveztek nekem, tán még egyetemet is, diplomával, mivelhogy a festészetből nem lehet megélni, ez egy bohém foglalkozás - gondolhatták, annak ellenére, hogy ezt sohasem halottam tőlük.

SZÜLEIMMEL - (pasztell-papír, 24 x 34 cm, 2012. - Ynda rajza)

Hallottam viszont sok-sok mást, félelmetesen groteszk jeleneteket, amikor anyánk jajveszékelt, csörömpölve tört az ablaküveg, plafonra repült a pohárból a kakaó, amikor apánk ordított, és ütött, csattant a pofon, mert ez, az akkor pokolba kívánt ember nem bírta tolerálni a félrebeszélést, az elhallgatást és társait, meg hát nem ismerte a női princípiumot. Rendőr helyett a pap jött békíteni, merthogy anyánk diák korában apácáknál, apánk pedig papoknál nevelkedett. Szentségi házasságot kötöttek, de már az esküvő másnapján eldördült az első pofon, amit természetesen anyánk kapott. Mert a háttérben ott bujkált az anyósi utálat, és nem szűnt anyánkat hergelni férje ellen. Persze volt ott makacsság, erős akarat, gyermekszeretet (férjszeretet helyett) és mi, kisgyerekek ebben a stresszotthonban nőttünk fel, ragaszkodva anyánkhoz, utálva apánkat, akiről nem győztünk groteszk, gúnyos vicceket mesélni, ha összejöttünk anyánk rokonságával. 50 évnek kellett így eltelnie, hogy anyánk mítosza leomoljon, apánk fölemelkedjen, s így szüleim megtalálják bensőmben igazi helyüket. Mindezek ellenére mély tisztelettel vagyok édesapám és édesanyám iránt.

Ilyen indítékkal kerültem iskolába, majd gimnáziumba, s az érettségi megszerzése után munkahelyek tucatjánál próbáltam némi pénzhez jutni, miközben kerestem helyemet. A gimnázium mellet jártam szakközépiskolába Nagykanizsán, ipari suliba, a VIDEOTON-ba Tabon. Voltam táviratkihordó, segédmunkás kőművesnél, kertészeti alkalmazott, geodéziai figuráns, irodai dolgozó az IBUSZ-nál, majd utolsóként a siófoki OTP irodaházában, ahol építésügyi előadónak kellett képződnöm.

Az egykori épület, melynek földszintjén honolt az OTP siófoki fiókja

A távolban ugyanis nagyapám figyelte pályafutásomat, s mivel ő jegyző volt, el sem tudta képzelni, hogy egy férfi ne irodában dolgozzon. Szegény papa, természetesen mindenütt szégyent vallott velem. Az OTP-nél történt aztán a világraszóló és élet meghatározó esemény, amikor mindössze 1 hónapos munkásságom után, 1977. január 30-án kikértem a munkakönyvemet, és elmentem festőnek. Erre, a már régóta lappangó döntésemre egy rajzom késztetett. Kollégám, az akkor 40 éves Perjési Jóska betegszabadságon volt, s én unalmamban - merthogy az irodai munkához sem volt semmiféle affinitásom - emlékezetből lerajzoltam karakteres orcáját, amit aztán asztalának fiókjába rejtettem. Mikor pár nap múlva dolgozni jött, érkezése utáni első mozdulataként kihúzta a fiókot, s meglátta benne a rajzot. Egyből nekem szegezte a kérdést: „Levy, miért nem mész el festőnek?!"  

Igen - így lettem festő. Szobámban önképző műhelyt rendeztem be, és rajzoltam-rajzoltam, festettem-festettem mindent, amit csak lehetett, miközben rendületlenül jártam a festőművész-rajztanár, Daday Kálmán (aki neve ellenére egyáltalán nem volt dadaista, sőt, erőteljesen realista úton munkálkodott) rajzszakkörébe.

KÖSZÖNETTEL EMLÉKEZVE - Kálmán bácsi - (olaj-fatábla, 40 x 30 cm, 2000.)

Ebben az időben persze óriási szegénységben éltünk. Szüleim elváltak, mi hárman (öcsém, húgom és én) anyánknál maradván, az ő családi pótlékából, és valami mellékes bevételből tengettük életünket. Volt abban az időben tyúklopástól kezdve minden. Lisztünk sem volt, és persze pénzünk sem, s spájzban talált rizst daráltuk meg mákdarálón, hogy legyen anyánk sütte' kenyérhez liszt. Így telt el 3 év, miközben végigrajzoltam szinte a teljes utcánkat, minden lakójával. Időnként egy-egy osztálytársam, barátom rendelt festményeket, amiket színes ceruzával, temperával, vagy ipari olajfestékekkel festettem - mivel még a művészfestékeket sem ismertem - általában kartonra, vagy farostlemezre.

Egy megrendelés 1978-ból - (Led Zeppelin, színes ceruza-karton, 20 x 42 cm)

Talán 1978-ban kaptam ajándékba egy kedves barátomtól - aki sokáig próbálta mecenálni festészetemet - egy művészolajfesték készletet. Óriási reveláció és áttörés volt ezzel festeni.  Zolinak - aki közben fizikus lett - több képet is festettem, és immár 4 évtizede kíséri figyelemmel festészetem alakulását.

Művészetem igazgatásában oly sokan ténykedtek, hogy felsorolni is hosszikás' lenne, ezért csak egykori, gimis padtársamat, Árpit említem meg, aki az első és kezdő lökést adta festővé levésemhez. Talán 3. osztályosok lehettünk, amikor műalkotások elemzése órára készülve elővettem tankönyvemet, amely pont Dali, A Polgárháború előérzete c. festményénél nyílott ki. Nem győztem bámulni a reprót, oly szuggesztíven hatott rám. Fel is kiáltottam: „Jó ez a szobor!"  Árpi, aki mellettem állt, és velem együtt nézte a képet, ennyit mondott: „Nem szobor ez, hanem festmény" Daliról akkor még semmit sem hallottam, idehaza tabu volt az ő festészete, munkássága, de Árpi kijelentése, és ez a festmény, a téma, az ábrázolásmód valóban a start volt számomra. Dalit is egyből mesteremmé fogadtam, s az évek során egyre jobban mélyült bennem, hogy Dali nem őrült, hanem zseni volt, talán az egyetlen, valódi szürrealista.

Balázs Árpád arcképe 1977-ből (szénrajz)

DALI KORAI STÁDIUMBAN - (vegyes technika, 40 x 50 cm, 2000.)

Abban az időben, Kálmán bácsi szakkörén ismerkedtem meg egy igazán tehetséges sráccal, Szász Endrével, a későbbi Vallonnal, aki nagyjából hozzám hasonló cipőben leledzett, tengette életét feleségével és két kicsi fiával. Igazán jól összebarátkoztunk, még művészeti stílust is kiterveltünk, pszichorealizmus névvel. Persze ez az álmodozó lángolásunk csak mély sóvárgásként realizálódott mindennapjainkban, amikor nem egy alkalommal róttuk Budapest utcáit, áhítozva néztük a galériák kiállításait, egymásnak mondván: „Mikor jutunk mi ide, be...?" Évtizedeknek kellet eltelnie, mire valósággá vált a sóvárgó álom, ami persze nem egészen olyanra sikeredett, ahogy annak idején elképzeltük.

VALLON - (olaj, vegyes technika-fatábla, 47 x 39 cm, 2016.)

Az akkor még Képzőművészeti Főiskolának nevezett művészeti akadémiára próbáltam jelentkezni, mivelhogy aszittem' ott képződnek az igazi művészek. Pár év alatt viszont rájöttem, hogy én nem igazán vagyok festészetileg nevelhető, nem hiszek a 6-7 éves, iskolai művésztenyésztésben, túlságosan autonóm kifejezésmód az, ahogy és amit alkotni szeretnék.  Természetesen nem is vettek föl, s valójában amikor a vizsgabizottság egyik tagja megkérdezte tőlem: „mit akar maga még itt tanulni" - nem is tudtam mit mondani.

Persze, közben már az ERTEX-nél mint festőművész dolgoztam, Wessely Tibor által kiközvetített külföldi galériáknak. Mindig is a realista ábrázolás volt a kedvencem, így látom ma is a világot, a festészetet, amiben azért van bőven absztrakt elhajlás, egészen a retroavantgard bizarrig. Az ARTEX szintén, a távolból sorsomat figyelő nagyapám szerzeménye volt, midőn egy véletlen folytán összeismerkedett egy magakorú hölggyel. 1980 januárjában Érsekújvárról vonatozott haza, Balatonszabadi-Fürdőtelepre, ahol abban az időben lakott. A Déli pályaudvaron azonban lekéste az utolsó nagykanizsai vonatot, s kénytelen volt a fél éjszakát az állomáson tölteni. Leült egy padra, majd később a közelébe telepedő hölggyel beszédbe elegyedett. Így derült ki, hogy mindkettőjük unokája festő akar lenni, annyi különbséggel, hogy a nőé már az ARTEX-nél volt pár éve. A papa kapott egy telefonszámot, és Tibi bácsi nevét. Így aztán 1980 februárjában már megkaptam az első tiszteletdíjamat, mely jóval több volt, mint az addigi, bármely megrendelés, eladásom összege. Igaz, a totális realista technikával készült próbafestményt majdnem 3 hétig festettem, mivelhogy igen messze álltam én akkor a klasszikus festészet mesterfogásaitól.

Gyakorlatilag alig tudtam festeni. Mégis, az ARTEX-nél lehúzott 10 év alatt eljutottak festményeim a világ számos országába, állandó megrendelést kaptam - merthogy Wessely Tibi bácsi megtanított festeni - eltűntek a megélhetési gondok. Az én dalis szűrrealizmusom azonban egyre intenzívebben kívánkozott bensőmből kifelé, s így piszkosul untam azt a temérdek, több száz baromfis zsánerképet festeni, amiket majdnem 2 évtizeden át rendelt ez a sok nyugati galéria, többek közt a legnagyobb osztrák kereskedelmi is, a Galerie Otto. Közben aztán hazai képkereskedésekkel is összejöttem, az ezredforduló idejére közel 2 tucat volt ezek száma.

BAROMFIK - (olaj-farost, 50 x 40 cm, 2017.)

1990-ben hagytam ott végleg az ARTEX világát, amikor több társammal megalapítottuk a Messenger Művészeti Alkotóközösségünket. Ekkor már nem csak festettem, hanem mintegy félszáz alkotóval foglalkoztam, mint műkereskedő, akik között festők mellett szobrászok, fafaragók, iparművészek is voltak.

Messenger Művészeti Alkotóközösség első kiállítása Siófokon, 1990 novemberében

Ez a társulás mindössze 7 évig működött, amikor véglegesen eldöntöttem, hogy saját festészeti úton járva kilépek mindenféle művészeti közösségből, bár jelenleg is együtt dolgozom a szintén festő lányommal, Yndával, valamint egykori tanítványommal, Rózsával.

Ynda (Bihari Andrea) festés közben, 2020.

Rózsa (Barta Rózsa) festés közben 2021.

Közben persze történt egy, s más, melyekről már a jelenben kószáló hírek adnak információt, mint pl.: www.levyntgard.com  www.levyndadesign.com számos videó és film a YouTube-on, a facebookon: Legnagyobb Saját Festménygyűjtemény, Levyntgard Művészeti Bázis - és társai (újság-TV- és rádióriportok)

Raktározott alkotás-hegyek az épülő Levyntgard Művészeti Bázis egyik zűrös szobájában.