Ismét teltház fogadta az MMIK Mesterkurzusának újabb programját, még az állójegyek is elkeltek. Szomorú megemlékezéssel kezdődött az előadás, mert Popper Péter pszichológus, író, a Mesterkurzus állandó előadója pénteken hajnalban hosszú betegség után eltávozott az élők sorából.

Az első gyermekem fiú legyen

Egy gyermek felnevelése nem könnyű feladat. Különböző kríziseken, kritikus periódusokon keresztül vezet az út, míg a csecsemőből önállóan dönteni képes, autonóm személyiség lesz. Dr. Ranschburg Jenő egyetemi tanár, klinikai gyermekpszichológus a gyermeknevelés kritikus szakaival kapcsolatos tapasztalatait osztotta meg a nagyszámú hallgatósággal. Ahhoz, hogy valaki harmonikus, kiegyensúlyozott, a világgal és önmagával megbékélt felnőtt lehessen, arra van szükség, hogy csecsemőkorban kialakuljon a kötődés képessége, elsősorban az édesanyával. Egy brit etológus szerint a gyermekkor három nagy szakaszra osztható, az első az „Ölelj át szorosan periódus", a második a „Tegyél le, engedj el periódus", a harmadik pedig a „Hagyjál békén" periódus, ami a kamaszkorra jellemző. Minden szülőben él egy elképzelés arról, hogy milyen gyermeket szeretne. Általában ezeket a vágyaikat nem merik bevallani, és a hozzájuk intézett kérdésre rendszerint sztereotip választ adnak: „Mindegy, csak egészséges legyen." Valójában már tudják, hogy kisfiút vagy kislányt akarnak-e, de úgy vélik, a társadalmi elvárások nem engedik, hogy ezt nyíltan megmondják. Sokan fiút szeretnének első gyermekként. Ennek hátterében nemcsak lelki, hanem biológiai tényező is meghúzódik, ugyanis a fiúk sokkal sérülékenyebbek, mint a lányok. Magzati korban sokkal több rendellenesség fordul elő a fiúknál, mint a lányoknál, és a csecsemőhalandóság is nagyobb a hímnemű babáknál. Ezért is alakulhatott ki, hogy a szülők fiúgyermekre vágynak elsőként, és ha minden rendben van, akkor jöhet a többi.

A síró csecsemő

Az első kritikus periódus, az ölelj át szorosan igénye rögtön a gyermek születésével elkezdődik. Minden gyermek sajátos temperamentummal jön a világra. Van olyan csecsemő, aki átalussza az éjszakát, de vannak olyanok is, akik vég nélkül sírnak, és szinte semmivel sem lehet őket megvigasztalni. Sok szülő álma egy olyan gyermek, akit elővehetek, ha szükségem van rá, de egy gombnyomással kikapcsolhatom, ha például az éjszakai nyugalmamat megzavarja. Ranschburg Jenő az ilyen gyerekeket használat előtt felrázandó gyerekeknek nevezi.

A csecsemők azonban többnyire nem ilyenek, hanem sírnak. Ilyenkor az anya kétségbe esik, mert nem tudja, mit tegyen. Zavarja, hogy hallják a szomszédok, hogy a férje nem tudja magát megfelelően kipihenni, pedig másnap reggel hatkor már fel kell kelnie, és nem utolsósorban a tehetetlenség. Ilyenkor kétségbeesetten ül a baba ágya mellett. A csecsemő pedig csak üvölt, annak ellenére, hogy nem beteg, megetették és tisztába is tették. Az aggódó és kimerült édesanya felvenni nem meri gyermekét, mert a háziorvos a lelkére kötötte, hogy ezt ne tegye, mivel azzal csak elkényezteti. Egy darabig tűri a sírást, majd nem tudja megállni, és mégiscsak felveszi a babát, és órák hosszat fel-alá cipeli. Ezzel a magatartással a gyermek megerősítést kapott, hogy érdemes sírnia, mert üvöltéssel elérheti a célját. Ezekből a csecsemőkből lesznek három-négyéves korukra a hisztis gyermekek. A gyerekek rendkívül okosak, tudják, hogy milyen módszerekkel tudják legjobban manipulálni környezetüket. Ranschburg Jenő elmondta például, hogy kezelt egy olyan hároméves kislányt, aki megállt egy kirakat előtt, és követelte, hogy vegyenek meg egy bizonyos játékot. A hisztit és a toporzékolást azonban csak akkor kezdte el, amikor egy járókelő befordult a sarkon, mert tudta, hogy ez kínosan érinti a szüleit. Egy másik gyermek akkor zendített rá, amikor látta, hogy a szomszédok hazaérkeztek. Ilyenkor még a legfegyelmezettebb és a legliberálisabb szülő is elveszítheti a fejét, és bizony elcsattanhat egy pofon vagy egy popsira verés. Ranschburg Jenő szerint egy-egy ilyen alkalom nem okoz kárt a gyermekben, csak ne váljon rendszeressé, és ne használjunk eszközöket, például nadrágszíjat vagy fakanalat. Az első popsira verés ugyanis rendkívül hatásos. A meghökkent gyerek azonnal abbahagyja az ordítást, hiszem még sohasem tapasztalt ilyet, és megteszi, amit kívántak tőle. A szülő boldogan nyugtázza, hogy a módszer bevált. Legközelebb már két fenekesre lesz szükség a hatás eléréséhez, aztán háromra, és így tovább, hiszen a gyermekre már nem hat az újdonság erejével. A dolog egészen komoly gyermekbántalmazásig fajulhat, nem egy abúzusnál vezethető vissza a láncolat az első pofonig. Mi hát a megoldás?

Ölelj át!

A csecsemőkor a szimbiózis és a kötődés kialakulásának a korszaka. Egy kisbaba teljesen magatehetetlen és kiszolgáltatott, hiszen egyedül sem enni, sem magát tisztába tenni, de még létezni sem tud. A felnőttek, elsősorban az édesanyja gondoskodása nélkül rövid időn belül meghalna. Az anya és gyermeke szimbiózisa tehát a túlélés elmaradhatatlan eszköze. A csecsemő megtanulja, hogy jó ebben a világban, mert odafigyelnek rá. Ha éhes, enni kap, ha kell, tisztába teszik, ha szomorú, megvigasztalják. A világ odafigyel rá, tehát érdemes keresni vele a kapcsolatot. Ebben a korszakban tehát a csecsemőnek szoros testi és lelki kontaktusra van szüksége, nem véletlenül a neve: ölelj át periódus. Ilyenkor a szülő a legjobban teszi, ha a gyermeket állandóan magánál tartja. Nappal erre a célra a legmegfelelőbb a hordozókendő, hiszen az anya ebben a munkáját is el tudja látni, éjszaka pedig a gyermekkel marad egészen addig, ameddig igénye van rá. Az így nevelt gyermekben nemcsak biztonságérzet alakul ki, hanem szoros kötődés is az anyával, ami a normális érzelmi fejlődéshez elengedhetetlen. A későbbiek során pedig igazi kreatív kisgyermekekké válnak, akik bátran mernek felfedezőutakra indulni, kérdéseket feltenni, és újfajta nézőpontból közelíteni a dolgokhoz. A felnőttek általában jobban kedvelik a használat előtt felrázandó gyermekeket, mert ők csöndesebbek, engedelmesebbek, jobban elfogadják a szabályokat. Felnőttkorban azonban kevésbé lesznek önállóak, kreatívak. Ebben a periódusban alakul ki a Freud által elnevezett felettes én, vagyis a szülő erkölcsi- és szabályrendszere beépül a gyermekbe. A gyermekben kialakul a tudat, hogy ő is olyan, mint a többi, ugyanakkor egyedi és különleges is. Ez a szakasz az iskoláskorig tart.

Pszichológiai halhatatlanság

A második periódussal Ranschburg Jenő időhiány miatt nem foglalkozott részletesen, viszont a harmadik, a „Hagyjál békén" korszaka ugyancsak érdekes. Ez a kamaszkor, a lázadás ideje. Ilyenkor a kamasz szabadulni próbál a szülői ellenőrzés alól, folytonosan felülbírálja és átértékeli a felnőttek véleményét. A szülői tekintély helyett a kortárscsoportok kerülnek előtérbe. Megjelenik az alkohol, a cigaretta, elkezdődnek a késő esti kimaradozások. A szülő különbözőképpen reagálhat erre. Eljátszhatja a felbőszült bikát, hogyha így viselkedsz, akkor fel is út, le is út, nem maradhatsz a házamban. Ilyenkor is nagy a szülők felelőssége, mert ha nem járnak el bölcsen, az elköltözéssel, végleges szakítással végződhet. Ha az első periódust sikeresen átvészelték, és a gyermek csecsemőkorban feltöltődhetett megfelelő érzelemmel, kialakult a kötődés, akkor a hagyjál békén korszak sikeres túlélésére is nagyobb az esély.

Kamaszkorban a gyermek nem a konkrét szülőtől próbál megszabadulni, hanem attól a képtől, ami a szülő által kialakult a fejében. Csak úgy tud autonóm személyiséggé válni, ha kiűzi a fejéből a szülői képet. Bár Ranschburg szerint sosem válunk igazán autonómokká, a szülők örökre bennünk maradnak. A különbség csak annyi, hogy kamaszként elkeseredetten szabadulni próbálunk tőle, később pedig elfogadjuk. Pszichológiai értelemben így érhetjük el a halhatatlanságot.

A pubertás a magányosság érzetével is jár, mert a szüleitől való elfordulás, a tudat, hogy eddig becsapták, kiüresedést von maga után. A kamasz azért érzi becsapottnak magát, mert eddig abban a hitben ringatták, hogy ő egyedi és különleges. Ahogy azonban a szeme egyre jobban felnyílik a külvilágra, rájön, hogy egyáltalán nem különleges, hiszen más gyermekek is olyanok, mint ő. Ha csecsemőkorban nem alakult ki a megfelelő kötődés, akkor megnő az esélye, hogy érzelemmentes kamasz váljon a gyermekből. Amikor egy fiatalkorú bűnöző szemrebbenés nélkül lelövi a társát csak azért, mert unatkozott, vagy egy kilencéves kislány belöki a hároméves öccsét a vízbe, és végignézi, hogyan fullad meg, mert látni akarta, milyen a halál, ott az okokat a kora gyermekkori kötődés hiányában kereshetjük.

Szép és nemes hivatás szülőnek lenni. Rajtunk is múlik, hogy mennyire tudjuk betölteni küldetésünket, vállaljuk-e pszichológiai halhatatlanságunkat. Az előadás végén dedikálásra is lehetőség nyílt.